Kultúrkörök
Fényképezőgéppel a világ körül
Találkozás Krausz Imre nyugalmazott fotóművésszel
Ki ne vágyott volna arra – ha csupán néhány percig is –, hogy „más szemmel” lássa a világot… Krausz Imrének ez sikerült. Fényképezőgépet ragadott, bejárta a földkerekséget. Felvételei láthatók voltak kiállításokon, és tucatnyi útikalauz illusztrációjaként is szolgáltak. Az 1923-ban született neves fotográfus ma természetesen már csak képzeletben utazik, a munkában töltött fél évszázad – 1945-től 1995-ig – után a Tótkomlósi Evangélikus Szeretetotthonban élvezi a jól megérdemelt nyugdíjas éveket. Ám életéről és kalandjairól szívesen mesélt, például arról, hogyan és mikor kapta élete első masináját…
– Egy orosházi tanyán laktunk hétesztendős koromig, nagyapám – hosszas kérlelésemre – ekkor vette az egyszerű és olcsó Box gépet. Erre vágytam leginkább – a bicikli után… Azt mondta, ha jól tanulok, megveszi nekem. Kitűnő lett a bizonyítványom…
– Egy tanyasi kisgyereknek miért épp a fotózás felé fordult a figyelme?
– Mindenre kíváncsi voltam, minden érdekelt. Már akkor is kerestem és szerettem a kihívásokat, és fel akartam fedezni a világot. Mai napig hiszem, hogy a világ megismerése nagy kaland.
– Ha kalandokra vágyott, ebben a korban lehet, hogy az is elég lett volna, ha – teszem azt – indiánregényeket olvas…
– Igaz ugyan, hogy rengeteget olvastam, mert habár édesapám földműves volt, sok könyvvel bírt. De a pusztán a mesevilág és az olvasás nem elégítette ki a fantáziámat, a körülöttem lévő valóság érdekesebbnek tűnt. Ezért, miután már megvolt a gépem, és apám könyveiből megismerkedtem a fotózás alapjaival, el is kezdtem megörökíteni a látottakat.
– Mint például?
– A cséplőgépet, a búzamezőt, a földeken dolgozó embereket, a családtagjaimat, az állatainkat.
– A gyermekkori kedvtelés miként vált kenyérkereső foglalkozássá?
– Valójában „külső kényszer” hatására. A középiskola elvégzése után az építészmérnöki karra jelentkeztem, és el is kezdtem ott a tanulmányaimat, de csupán a stúdiumok feléig jutottam, mert mint kulák apa gyermeke, mint osztályidegen nem folytathattam. Ezután a jogra felvételiztem, de három hónap után – az előbb ismertetett okokból – ismét szednem kellett a sátorfámat…
Ekkor úgy döntöttem, nem kísérletezem többet az egyetemmel, hanem mivel úgyis tudok és szeretek is fényképezni, inkább elmegyek fotósnak. Volt egy AGFA Carat márkájú masinám, ez mindig velem volt, bárhová mentem is.
– Mindezt egy olyan korban, amikor – valljuk be – kevés hivatásos fényképész volt.
– Valóban így volt ez, mint említettem, az alapokat gyakorlatilag magam sajátítottam el, a mestervizsga volt az, amit – mondjuk így – hivatalos keretek közt szereztem meg Békéscsabán.
– És elkezdhette hivatalosan is a gyakorlatba ültetni a szerzett tudást.
– Ráadásul többféleképpen, például úgy, hogy a hatvanas években, amikor bevezették a személyi igazolványt, tizennyolcezer portrét készítettem. Ezt megelőzően a háború után sorra épülő kultúrházak adtak megbízásokat. Ezekben az intézményekben – így Orosházán is – különböző szakosztályok és klubok, például fotóklubok kezdték meg működésüket. Ezek révén versenyekre is be tudtam nevezni.
– És úgy tudom, sorra nyerte a különféle díjakat…
– Valóban elismerték a munkámat, oklevelekkel, arany- és ezüstérmekkel, két nagydíjjal.
– Vélhetően a munkájával együtt járt a sok utazás, melynek látható, képes „lenyomatai” itt vannak a szeretetotthon folyosóinak falán is.
– Nem egészen. Az első útnak egészen egyszerű apropója volt: egy ismerősömet kísértem el rokonlátogatásra az egykori Csehszlovákiába, Losoncra, és míg ő a családtagjainál töltötte az időt, én körbeutaztam a Felvidéket, és színes felvételeket készítettem az őszi Tátráról. Ezeket azután itthon kiállításokon, illetve diaképes előadásokon mutattam be. Ezután már egyik megbízás követte a másikat. A saját fizetésem terhére, illetve az említett alkalmakon befolyt pénzekből utaztam; mivel az anyagi lehetőségeim meglehetősen szűkösek voltak, mindig a legegyszerűbb ételeket ettem, a legolcsóbb diákszállásokon laktam, és többnyire hálózsákban aludtam.
– Azokban az időkben a párt miként tolerálta az ön „világjáró hajlamát”?
– A képeket mindig a pártbizottság elé vittem, annak tagjai buzdítottak: „Menjen csak, Krausz kartárs – mert nem voltam a párt tagja, ráadásul mivel a személyemben egy osztályidegen kulák fiával álltak szemben, nem elvtársnak szólítottak –, készítsen képeket, és aztán majd mutassa be másoknak is, merre járt”…
– És merre járt?
– Minden földrészen. Egyedül a Déli-sarkra nem jutottam el.
– Melyik világrész, ország volt a kedvence?
– A titokzatos, mesés India.
– Hogyan készült fel az utazásokra?
– Állandó önképzéssel. Mielőtt elindultam, amit csak lehetett, elolvastam az adott országról, kontinensről. Ebben segítségemre volt a saját, idővel kétezer kötetessé bővült könyvtáram is, amely különféle nyelvű szak- és szépirodalomból állt.
– Milyen nyelveken beszélt, illetve olvasott?
– Az iskoláimban franciát, németet, később latint tanultam, majd magánszorgalomból angolt, spanyolt, egy kevés oroszt, és eszperantóul is tudtam valamicskét.
– Gondolom, a nyelvtudás ellenére azért kalandos, esetleg akár veszélyes helyzetekbe is keveredett néha-néha…
– Én inkább a kalandokat hangsúlyoznám, mint a veszélyeket, bár Iránban a sah uralkodásának utolsó évében azért, be kell, hogy valljam, féltem…
De különben élveztem a kihívásokat, és ahogy csak lehetett, igyekeztem megkönnyíteni a magam dolgát, például azzal, hogy megnövesztettem a hajam, és női ruhákat viseltem, hiszen a nőkkel kedvesebbek és segítőkészebbek az emberek, az én csomagom pedig nagyon nehéz volt, a gép és a hozzá való alkatrészek súlya akkoriban még huszonöt kilót tett ki…
Ma már legfeljebb a régi irataimat „emelgetem”. Ugyanis minden utamon gyorsírással jegyzeteket készítettem, majd ezeket később legépeltem. De még így is maradt tengernyi feldolgozatlan kéziratom…
Gazdag Zsuzsanna