Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Ki ne vá­gyott vol­na ar­ra – ha csu­pán né­hány per­cig is –, hogy „más szem­mel” lás­sa a vi­lá­got… Kra­usz Im­ré­nek ez si­ke­rült. Fény­ké­pe­ző­gé­pet ra­ga­dott, be­jár­ta a föld­ke­rek­sé­get. Fel­vé­te­lei lát­ha­tók vol­tak ki­ál­lí­tá­so­kon, és tu­cat­nyi úti­ka­la­uz il­luszt­rá­ci­ó­ja­ként is szol­gál­tak. Az 1923-ban szü­le­tett ne­ves fo­tog­rá­fus ma ter­mé­sze­te­sen már csak kép­ze­let­ben uta­zik, a mun­ká­ban töl­tött fél év­szá­zad – 1945-től 1995-ig – után a Tót­kom­ló­si Evan­gé­li­kus Sze­re­tet­ott­hon­ban él­ve­zi a jól meg­ér­de­melt nyug­dí­jas éve­ket. Ám éle­té­ről és ka­land­ja­i­ról szí­ve­sen me­sélt, pél­dá­ul ar­ról, ho­gyan és mi­kor kap­ta éle­te el­ső ma­si­ná­ját…

– Egy oros­há­zi ta­nyán lak­tunk hét­esz­ten­dős ko­ro­mig, nagy­apám – hosszas kér­le­lé­sem­re – ek­kor vet­te az egy­sze­rű és ol­csó Box gé­pet. Er­re vágy­tam leg­in­kább – a bi­cik­li után… Azt mond­ta, ha jól ta­nu­lok, meg­ve­szi ne­kem. Ki­tű­nő lett a bi­zo­nyít­vá­nyom…

– Egy ta­nya­si kis­gye­rek­nek mi­ért épp a fo­tó­zás fe­lé for­dult a fi­gyel­me?

– Min­den­re kí­ván­csi vol­tam, min­den ér­de­kelt. Már ak­kor is ke­res­tem és sze­ret­tem a ki­hí­vá­so­kat, és fel akar­tam fe­dez­ni a vi­lá­got. Mai na­pig hi­szem, hogy a vi­lág meg­is­me­ré­se nagy ka­land.

– Ha ka­lan­dok­ra vá­gyott, eb­ben a kor­ban le­het, hogy az is elég lett vol­na, ha – te­szem azt – in­di­án­re­gé­nye­ket ol­vas…

– Igaz ugyan, hogy ren­ge­te­get ol­vas­tam, mert ha­bár édes­apám föld­mű­ves volt, sok könyv­vel bírt. De a pusz­tán a me­se­vi­lág és az ol­va­sás nem elé­gí­tet­te ki a fan­tá­zi­á­mat, a kö­rü­löt­tem lé­vő va­ló­ság ér­de­ke­sebb­nek tűnt. Ezért, mi­u­tán már meg­volt a gé­pem, és apám köny­ve­i­ből meg­is­mer­ked­tem a fo­tó­zás alap­ja­i­val, el is kezd­tem meg­örö­kí­te­ni a lá­tot­ta­kat.

– Mint pél­dá­ul?

– A csép­lő­gé­pet, a bú­za­me­zőt, a föl­de­ken dol­go­zó em­be­re­ket, a csa­lád­tag­ja­i­mat, az ál­la­ta­in­kat.

– A gyer­mek­ko­ri kedv­te­lés mi­ként vált ke­nyér­ke­re­ső fog­lal­ko­zás­sá?

– Va­ló­já­ban „kül­ső kény­szer” ha­tá­sá­ra. A kö­zép­is­ko­la el­vég­zé­se után az épí­tész­mér­nö­ki kar­ra je­lent­kez­tem, és el is kezd­tem ott a ta­nul­má­nya­i­mat, de csu­pán a stú­di­u­mok fe­lé­ig ju­tot­tam, mert mint ku­lák apa gyer­me­ke, mint osz­tály­ide­gen nem foly­tat­hat­tam. Ez­után a jog­ra fel­vé­te­liz­tem, de há­rom hó­nap után – az előbb is­mer­te­tett okok­ból – is­mét szed­nem kel­lett a sá­tor­fá­mat…

Ek­kor úgy dön­töt­tem, nem kí­sér­le­te­zem töb­bet az egye­tem­mel, ha­nem mi­vel úgy­is tu­dok és sze­re­tek is fény­ké­pez­ni, in­kább el­me­gyek fo­tós­nak. Volt egy AG­FA Ca­rat már­ká­jú ma­si­nám, ez min­dig ve­lem volt, bár­ho­vá men­tem is.

– Mind­ezt egy olyan kor­ban, ami­kor – vall­juk be – ke­vés hi­va­tá­sos fény­ké­pész volt.

– Va­ló­ban így volt ez, mint em­lí­tet­tem, az ala­po­kat gya­kor­la­ti­lag ma­gam sa­já­tí­tot­tam el, a mes­ter­vizs­ga volt az, amit – mond­juk így – hi­va­ta­los ke­re­tek közt sze­rez­tem meg Bé­kés­csa­bán.

– És el­kezd­het­te hi­va­ta­lo­san is a gya­kor­lat­ba ül­tet­ni a szer­zett tu­dást.

– Rá­adá­sul több­fé­le­kép­pen, pél­dá­ul úgy, hogy a hat­va­nas évek­ben, ami­kor be­ve­zet­ték a sze­mé­lyi iga­zol­ványt, ti­zen­nyolc­ezer port­rét ké­szí­tet­tem. Ezt meg­elő­ző­en a há­bo­rú után sor­ra épü­lő kul­túr­há­zak ad­tak meg­bí­zá­so­kat. Ezek­ben az in­téz­mé­nyek­ben – így Oros­há­zán is – kü­lön­bö­ző szak­osz­tá­lyok és klu­bok, pél­dá­ul fo­tó­klu­bok kezd­ték meg mű­kö­dé­sü­ket. Ezek ré­vén ver­se­nyek­re is be tud­tam ne­vez­ni.

– És úgy tu­dom, sor­ra nyer­te a kü­lön­fé­le dí­ja­kat…

– Va­ló­ban el­is­mer­ték a mun­ká­mat, ok­le­ve­lek­kel, arany- és ezüst­ér­mek­kel, két nagy­díj­jal.

– Vél­he­tő­en a mun­ká­já­val együtt járt a sok uta­zás, mely­nek lát­ha­tó, ké­pes „le­nyo­ma­tai” itt van­nak a sze­re­tet­ott­hon fo­lyo­só­i­nak fa­lán is.

– Nem egé­szen. Az el­ső út­nak egé­szen egy­sze­rű ap­ro­pó­ja volt: egy is­me­rő­sö­met kí­sér­tem el ro­kon­lá­to­ga­tás­ra az egy­ko­ri Cseh­szlo­vá­ki­á­ba, Lo­sonc­ra, és míg ő a csa­lád­tag­ja­i­nál töl­töt­te az időt, én kör­be­utaz­tam a Fel­vi­dé­ket, és szí­nes fel­vé­te­le­ket ké­szí­tet­tem az őszi Tát­rá­ról. Eze­ket az­után itt­hon ki­ál­lí­tá­so­kon, il­let­ve dia­ké­pes elő­adá­so­kon mu­tat­tam be. Ez­után már egyik meg­bí­zás kö­vet­te a má­si­kat. A sa­ját fi­ze­té­sem ter­hé­re, il­let­ve az em­lí­tett al­kal­ma­kon be­folyt pén­zek­ből utaz­tam; mi­vel az anya­gi le­he­tő­sé­ge­im meg­le­he­tő­sen szű­kö­sek vol­tak, min­dig a leg­egy­sze­rűbb éte­le­ket et­tem, a leg­ol­csóbb di­ák­szál­lá­so­kon lak­tam, és több­nyi­re há­ló­zsák­ban alud­tam.

– Azok­ban az idők­ben a párt mi­ként to­le­rál­ta az ön „vi­lág­já­ró haj­la­mát”?

– A ké­pe­ket min­dig a párt­bi­zott­ság elé vit­tem, an­nak tag­jai buz­dí­tot­tak: „Men­jen csak, Kra­usz kar­társ – mert nem vol­tam a párt tag­ja, rá­adá­sul mi­vel a sze­mé­lyem­ben egy osz­tály­ide­gen ku­lák fi­á­val áll­tak szem­ben, nem elv­társ­nak szó­lí­tot­tak –, ké­szít­sen ké­pe­ket, és az­tán majd mu­tas­sa be má­sok­nak is, mer­re járt”…

– És mer­re járt?

– Min­den föld­ré­szen. Egye­dül a Dé­li-sark­ra nem ju­tot­tam el.

– Me­lyik vi­lág­rész, or­szág volt a ked­ven­ce?

– A ti­tok­za­tos, me­sés In­dia.

– Ho­gyan ké­szült fel az uta­zá­sok­ra?

– Ál­lan­dó ön­kép­zés­sel. Mi­előtt el­in­dul­tam, amit csak le­he­tett, el­ol­vas­tam az adott or­szág­ról, kon­ti­nens­ről. Eb­ben se­gít­sé­gem­re volt a sa­ját, idő­vel két­ezer kö­te­tes­sé bő­vült könyv­tá­ram is, amely kü­lön­fé­le nyel­vű szak- és szép­iro­da­lom­ból állt.

– Mi­lyen nyel­ve­ken be­szélt, il­let­ve ol­va­sott?

– Az is­ko­lá­im­ban fran­ci­át, né­me­tet, ké­sőbb la­tint ta­nul­tam, majd ma­gán­szor­ga­lom­ból an­golt, spa­nyolt, egy ke­vés oroszt, és esz­pe­ran­tó­ul is tud­tam va­la­mics­két.

– Gon­do­lom, a nyelv­tu­dás el­le­né­re azért ka­lan­dos, eset­leg akár ve­szé­lyes hely­ze­tek­be is ke­ve­re­dett né­ha-né­ha…

– Én in­kább a ka­lan­do­kat hang­sú­lyoz­nám, mint a ve­szé­lye­ket, bár Irán­ban a sah ural­ko­dá­sá­nak utol­só évé­ben azért, be kell, hogy vall­jam, fél­tem…

De kü­lön­ben él­vez­tem a ki­hí­vá­so­kat, és ahogy csak le­he­tett, igye­kez­tem meg­könnyí­te­ni a ma­gam dol­gát, pél­dá­ul az­zal, hogy meg­nö­vesz­tet­tem a ha­jam, és női ru­há­kat vi­sel­tem, hi­szen a nők­kel ked­ve­seb­bek és se­gí­tő­ké­szeb­bek az em­be­rek, az én cso­ma­gom pe­dig na­gyon ne­héz volt, a gép és a hoz­zá va­ló al­kat­ré­szek sú­lya ak­ko­ri­ban még hu­szon­öt ki­lót tett ki…

Ma már leg­fel­jebb a ré­gi ira­ta­i­mat „emel­ge­tem”. Ugyan­is min­den uta­mon gyors­írás­sal jegy­ze­te­ket ké­szí­tet­tem, majd eze­ket ké­sőbb le­gé­pel­tem. De még így is ma­radt ten­ger­nyi fel­dol­go­zat­lan kéz­ira­tom…

Gaz­dag Zsu­zsan­na

::Nyomtatható változat::