A hét témája

Egyházfi-konferencia – révfülöp, február 5–7.

Az egy­ház­fi-kon­fe­ren­ci­án Sza­bó Vil­mos za­la­eger­sze­gi lel­kész, a ren­dez­vény öt­let­gaz­dá­ja is elő­adást tar­tott. Az aláb­bi­ak­ban re­fe­rá­tu­má­nak szer­kesz­tett, rö­vi­dí­tett vál­to­za­tát kö­zöl­jük.

„Azon­ban min­den il­len­dő­en és rend­ben tör­tén­jék.” (1Kor 14,40)

Úgy járt az egy­ház­fi tiszt­ség, mint víz­ke­reszt ün­ne­pe, amely fon­tos üd­vös­ség­tör­té­ne­ti ese­mé­nyek­re fi­gyel­mez­tet, még­is hát­tér­be szo­rult. Ez tör­tént az egy­ház­fi poszt­já­val is. Fon­tos fel­ada­ta len­ne, hogy min­den il­len­dő­en és rend­ben tör­tén­jék. Na­gyon sok gyü­le­ke­zet­ben azon­ban nincs is be­ik­ta­tott egy­ház­fi. Sok he­lyütt a ha­ran­go­zó, majd a ta­ka­rí­tó fel­ada­ta­it vet­te át. Las­san el­fe­lejt­ke­zünk er­ről a tiszt­ség­ről és a hoz­zá­kap­cso­ló­dó fel­ada­tok­ról. Ezért ha­tá­roz­tam el évek­kel ez­előtt, hogy tart­sunk egy­ház­fi-kon­fe­ren­ci­át.

Ré­geb­ben az egy­ház­fi fel­adat, tiszt­ség volt, nem fi­ze­tett mun­ka­kör. Pél­dá­ul Gal­ga­g­után a lel­kész apá­ca­rá­csos pad­ban ült az éne­kek alatt, az egy­ház­fik pe­dig szem­ben a gyü­le­ke­zet­tel. A temp­lom­ta­ka­rí­tást a gyü­le­ke­ze­ti ta­gok sor­ban vé­gez­ték, az egy­ház­fi fe­le­sé­ge volt a ha­ran­go­zó. A ré­geb­bi idők­ben hosszú bot­juk volt, amellyel az el­al­vó­kat fel­éb­resz­tet­ték, a ren­det­len­ke­dő fi­a­ta­lo­kat rend­re uta­sí­tot­ták. Es­kü­jük így szól: „Én, X. Y. es­kü­szöm az élő Is­ten­re, aki Atya, Fiú, Szent­lé­lek egy igaz Is­ten, hogy egy­ház­fi tiszt­sé­gem­ben az evan­gé­li­kus egy­ház tör­vé­nyes rend­jét el­fo­ga­dom és meg­tar­tom, a rám bí­zott he­lyi­sé­ge­ket és be­ren­de­zé­se­ket ren­del­te­té­sük­höz mél­tó­an gon­do­zom és rend­ben tar­tom, tiszt­sé­gem­mel já­ró fel­ada­ta­i­mat leg­jobb tu­dá­som sze­rint hű­ség­gel vég­zem el. Is­ten en­gem úgy se­gél­jen. Ámen.”

Az egy­ház­fi lel­ki te­vé­keny­sé­ge

Egy tré­fá­val ve­ze­tem fel az ez­zel kap­cso­la­tos gon­do­la­to­kat.

A lel­kész ja­vít­ja a ke­rí­tést. Egy kis­gyer­mek meg­áll az ut­cán, és né­zi. A lel­kész több­ször is hát­ra­pil­lant, majd meg­kér­de­zi:

– Kí­ván­csi vagy, hogy kell meg­ja­ví­ta­ni a ke­rí­tést?

– Nem! Azt teg­nap édes­apám­tól meg­ta­nul­tam, mi is ki­cse­rél­tük a tö­rött lé­ce­ket. Ar­ra va­gyok kí­ván­csi, mint mond a tisz­te­len­dő bá­csi, ami­kor az uj­já­ra üt.

Az egy­ház­fi test­vé­rek sok­szor lát­nak ben­nün­ket, lel­ké­sze­ket ilyen hely­ze­tek­ben, ami­kor az „uj­junk­ra ütünk”. Kö­rül­te­kin­tő mér­le­ge­lést kí­ván, hogy mit mon­da­nak el eb­ből.

1973-ban egy szup­li­kációs is­ten­tisztelet után kö­rül­vet­tek a temp­lom előtt a gyü­le­ke­zet tag­jai. Tör­té­ne­te­sen nagy­apám test­vé­re oda há­za­so­dott, így a szór­vány­gyü­le­ke­zet nagy ré­sze a ro­ko­nom volt.

– No, lát­já­tok, ő a Mi­ska fia, ma­hol­nap pap lesz.

S ez­után el­kez­dőd­tek a tör­té­ne­tek a gyülekezet néhai lel­készé­ről, ar­ról, hogy mi­lyen gaz­da volt, mi­lyen ök­rei vol­tak, mi­lyen szé­nás­sze­ke­ret tu­dott rak­ni… Egy szó sem esett ar­ról, hogy mi­lyen vi­gaszt adott Is­ten raj­ta ke­resz­tül, csak ar­ról szólt a fá­ma, hogy ugyan­olyan em­ber volt, mint mi…

Itt van óri­á­si fel­ada­ta az egy­ház­fik­nak, akik nem­csak ak­kor lát­nak ben­nün­ket, ami­kor Lu­ther-ka­bát­ban hir­det­jük az igét – az egy­ház­fik lát­ják azt is, mi van a Lu­ther-ka­bát alatt. Nem mind­egy, hogy mit és ho­gyan ad­nak to­vább a gyü­le­ke­zet­ben.

Az egy­ház­fi az, aki lát ben­nün­ket szom­ba­ton, egy ün­ne­pi for­ga­tag előtt. Le­he­tet­len idő­ben is szük­sé­ges, hogy be­jöj­jön hoz­zánk – dél­ben ha­ran­go­zás előtt vagy után, lát­ja az ebé­dün­ket is. Lát ben­nün­ket em­ber­ként, lát is­ten­tisz­te­let, te­me­tés, es­kü­vő előtt, azt is hall­ja, ami­kor te­le­fo­ná­lunk, hogy egy test­vért be­jut­tas­sunk egy me­gyei vagy fő­vá­ro­si kór­ház­ba, ami­kor gyógy­szer be­szer­zé­sét in­téz­zük va­la­ki­nek kül­föld­ről, eset­leg kol­lé­gi­u­mi szál­lást vagy al­bér­le­tet szer­ve­zünk az egyik fi­a­tal­nak. Vagy eset­leg még olyan­kor is lát, ami­kor imád­ko­zunk a gyü­le­ke­ze­tért. Ki­vitt hí­rek­kel épí­te­ni vagy rom­bol­ni le­het a gyü­le­ke­ze­tet.

A be­ho­zott hí­rek is for­mál­nak. Fon­tos, hogy mi­kor és mi­lyen fel­hang­gal ad­ják át az egyházfik a hírt ne­künk, lel­ké­szek­nek. Ugyan­is a gyü­le­ke­ze­ti ta­gok gyak­ran nem mond­ják meg a vé­le­mé­nyü­ket a lel­kész­nek, ha­nem az egy­ház­fi előtt be­szél­nek egy­más­sal, így jut el a hír a lel­kész­hez.

Az egy­ház­fi nem­csak azt tud­ja job­ban a hí­vek­nél, hogy mi­lyen a lel­kész­csa­lád éle­te, de azt is job­ban tud­ja, hogy mi a vé­le­mé­nyük a gyü­le­ke­ze­ti ta­gok­nak a lel­kész­ről, mint ma­ga a lel­kész.

Az egy­ház­fi ta­lál­ko­zik a temp­lom­ba ér­ke­zők­kel elő­ször, s ami­kor tá­voz­nak, ő legtöbbször akkor is ott van az aj­tó­ban. Na­gyon fon­tos han­gu­la­ti in­for­má­ci­ó­kat kap; az ezek­kel va­ló élés igen nagy ha­tás­sal van a gyü­le­ke­zet éle­té­re.

Újabb pél­dák. Min­den lel­késszel meg­tör­tént már, hogy te­me­té­sen a gyá­szo­ló csa­lád fel­so­ro­lá­sá­ban vagy az el­hunyt éle­té­nek is­mer­te­té­se so­rán hi­bát kö­ve­tett el. Ezt megint az egy­ház­fi tud­ja meg leg­e­lőbb, vagy eset­leg a lel­kész­nek egy­ál­ta­lán nem is szól­nak ró­la. Va­sár­nap jön a csa­lád a temp­lom­ba, ilyen­kor fon­tos a hely­re­i­ga­zí­tó mon­dat. De ha nincs ott a csa­lád, ak­kor nem is­ten­tisz­te­let előtt, ha­nem utá­na kell szól­ni a lel­kész­nek a hi­bá­ról, hogy egy lá­to­ga­tás so­rán en­gesz­tel­hes­se ki a csa­lá­dot.

Nem mind­egy, mit, mi­kor, ho­gyan ad­nak to­vább a lel­kész­nek.

Az egy­ház­fi és a fi­zi­kai rend

A leg­ki­sebb rend­el­le­nes­ség­be is be­le­köt az ör­dög, és el­te­re­li a fi­gyel­met. Rosszul ki­ra­kott ének­szá­mok, fer­de gyer­tya az ol­tá­ron, ló­gó pók­há­ló, po­ros pad, rá­gó­gu­mi a pa­don. Nincs os­tya az ostyatar­tó­ban, és ez a sze­rez­te­té­si igék alatt de­rül ki, ece­tes a bor a kan­csó­ban – ezek mind fon­tos dol­gok.

Az egy­ház­fi lát­ja utol­já­ra a lel­készt, mi­előtt az be­megy a temp­lom­ba. Néz­ze kö­rül őt, hi­szen egy rojt, egy ki­ló­gó akasz­tó, lel­kész­nők­nél akár egy fél­re­csú­szott csat is el­te­rel­he­ti a fi­gyel­met.

Megtörtént velünk, hogy egy szom­baton az egyházfi lá­nya te­le­fo­nált, hogy meg­be­te­ge­dett az édes­any­ja. Nem tud­tunk már he­lyet­test sze­rez­ni, gon­dol­tuk, hogy majd mi fel­ké­szít­jük a temp­lo­mot. Dél­után fe­le­sé­gem­mel és az iro­da­ve­ze­tő hölggyel hár­man ne­ki­lát­tunk – majd két óra múl­va meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy töb­bet nem en­ged­jük kritizálni a munkáját… No­ha sok kri­ti­ka ér­te a gyü­le­ke­ze­ti ta­gok ré­szé­ről, ak­kor azonban nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy nem könnyű ek­ko­ra épü­le­tet rend­ben tar­ta­ni.

Egy hegedűművészről je­gyez­ték fel, hogy a há­bo­rú alatt tar­tott egy há­bo­rú­el­le­nes kon­cer­tet, s a há­bo­rú hí­vei a kon­cert előtt né­hány perc­cel el­tép­ték a he­ge­dű húr­ja­it. A mű­vész ki­állt a kö­zön­ség elé, és ez­zel a tönk­re­tett hang­szer­rel, egy húr­ral cso­dá­la­tos kon­cer­tet adott. Így dol­go­zik a jó Is­ten, a mennyei Atya is, aki min­ket, tönk­re­tett esz­kö­zö­ket is so­kak szol­gá­la­tá­ba tud ál­lí­ta­ni. Mert mi Is­ten mun­ka­tár­sai va­gyunk. (1Kor 3,9)

Ha a mennyei Atya esz­kö­zei va­gyunk, an­nak ki­su­gár­zá­sa van. Ta­nul­juk meg új­ra ezt a szót: szol­gá­lat. Si­ke­rült ezt a szót ki­ürí­te­ni, le­já­rat­ni. Több gyü­le­ke­zet­ben is meg­for­dul­tam, ke­vés olyan hely­ze­tet ta­lál­tam, ahol a hű­sé­ges mun­kát az ér­té­kén tud­ta meg­fi­zet­ni a gyü­le­ke­zet (gond­no­ki, kán­to­ri, egy­ház­fi, lel­ké­szi), ezért olyan egyházfi testvéreket vá­runk mun­ka­társunknak, akik mun­ká­ju­kat Istennek szánt szolgálatként vég­zik.