Keresztény szemmel

Na­gyon vá­gyó­dunk temp­lo­ma­ink­ban az ere­de­ti és ér­té­kes pil­la­na­tok­ra. Va­sár­nap reg­ge­len­te bí­zunk ab­ban, hogy a dél­előt­ti is­ten­tisz­te­let ad majd olyan bel­ső meg­erő­sö­dést, amely jó da­ra­big ki­tart. Az oda ér­ke­ző em­be­rek fi­gyel­nek rám – gon­dol­juk –, és ez se­gí­ti el­iga­zo­dá­so­mat éle­tem össze­ku­szá­ló­dó út­jai kö­zött. A kö­zös­ség szár­nya­kat ad ak­kor is, ami­kor úgy ér­zem, kép­te­len va­gyok fe­lül­emel­ked­ni a prob­lé­má­i­mon.

Mennyi­re ké­pe­sek er­re mai gyü­le­ke­ze­te­ink? Néz­zünk be­le a böj­ti tü­kör­be, most ki­vé­te­le­sen kö­zö­sen, együtt!

Böjt el­ső va­sár­nap­ján ér­de­mes fel­ten­ni az ön­vizs­gá­la­ti kér­dést: mi­vel töl­ti egy mai gyü­le­ke­zet a böj­ti na­po­kat? Mi­lyen az a gyü­le­ke­ze­ti kö­zös­ség, amely nem csu­pán az ol­tár­te­rí­tő li­tur­gi­kus szí­nét ta­lál­ja meg böjt­ben, és nem­csak fel­la­poz­za az ak­tu­á­lis szo­mor­kás éne­ke­ket, ha­nem va­ló­ban el­gon­dol­ko­zik azon, hogy mi­lyen éle­tet él­jen, és ho­gyan le­gyen erő­for­rás és pél­da a kör­nye­ze­te szá­má­ra? Mi­lyen le­gyen a mai böj­ti gyü­le­ke­zet?

Csen­des kö­zös­ség. Már né­hány perc is, ame­lyet csend­ben töl­tünk, na­gyon so­kat je­lent. Pár óra alatt már azt is érez­het­jük, hogy erőnk van a foly­ta­tás­hoz és ked­vünk a to­vább­lé­pés­hez. Az iga­zi csend ha­mar gyó­gyít. Rit­kán gon­do­lunk ma ar­ra, hogy mi­nő­sé­gi csend kell ah­hoz is, hogy ér­dem­ben és tar­tal­ma­san meg tud­junk majd szó­lal­ni. Ma, a gyors be­szé­dű­ek és a spon­tán szó­no­kok könnyed vi­lá­gá­ban nagy ér­té­kük van a meg­ér­lelt sza­vak­nak, gon­do­la­tok­nak. Ami­kor túl könnyen sza­ba­dul­nak el in­du­la­tok, sok­szor még a temp­lom­tér­ben is, és ami­kor ön­kri­ti­kát­lan küz­del­mek zaj­la­nak ott is, ahol test­vé­ri és meg­ér­tő ügy­in­té­zés­nek van csu­pán lét­jo­go­sult­sá­ga, igen jó len­ne a friss il­la­tú temp­lom­csen­det meg­ta­lál­ni!

Tisz­ta kö­zös­ség. Nem tö­ké­le­tes és nem hi­bát­lan, mert ilyen a mi­enk nem le­het. Ar­ra azon­ban még­is le­het­ne fi­gyel­nünk, hogy ne hát­só szán­dé­kok és ügyes­ke­dés ural­kod­ja­nak kö­zöt­tünk, ha­nem őszin­te és se­gí­tő kö­ze­le­dés. Olyan kap­cso­lat épül­jön a gyü­le­ke­zet­hez tar­to­zók kö­zött, amely­ben az a dön­tő, hogy ki­nek se­gít­he­tek, kit emel­he­tek föl, és ki­nek je­lent­he­tek vi­gasz­ta­lást. Ha hi­bá­zik és bot­lik va­la­ki, ak­kor érez­ze a tet­tei sú­lyát. Ne ter­hel­je rá sa­ját hi­bá­ját könnye­dén a gyü­le­ke­zet egész éle­té­re! A kö­zös­ség­épí­tés, sőt a pres­bi­ter­kép­zés ábé­cé­je is az le­het, hogy min­den ön­ér­dek elé oda tud­juk he­lyez­ni a gyü­le­ke­ze­ti kö­zös­ség ér­de­két, sze­re­te­tét.

Ba­rá­ti kö­zös­ség. A ba­rá­tok elő­ször egy­más­nak mond­ják el őszin­tén, ha va­la­mi ki­fo­gá­suk van egy­más el­len. Szem­től szem­ben, ta­pin­ta­to­san jut­tas­sák ki­fe­je­zés­re azt, ami za­va­ró. Mennyi­re fáj so­kak­nak, ha ép­pen ez a ma­ga­tar­tás hi­ány­zik a gyü­le­ke­ze­ti élet­ből! Ha ár­tó és rossz­in­du­la­tú sza­vak ter­jeng­nek az érin­tet­tek há­ta mö­gött. Ha min­dig akad, aki mond­ja, aki meg­hall­gat­ja, és aki to­vább­ad­ja. Ha a gyü­le­ke­zet ba­rá­ti kö­zös­ség, ak­kor nincs szük­ség ke­rü­lő utak­ra, mert egye­nes utunk van egy­más fe­lé. A ba­rát­ság­ban élők a gyü­le­ke­zet­ben is tud­nak mo­so­lyog­ni és örö­möt su­gá­roz­ni, könnyed, kel­le­mes sza­va­kat ta­lál­ni. Nem ke­resz­tény élet­for­ma a me­rev­ség és a ki­mért­ség!

Di­cső­í­tő kö­zös­ség. Mi­ért ne le­het­ne ez jel­lem­ző a mi gyü­le­ke­ze­te­ink­re? Ta­lán sok­szor irigy­ked­ve hall­gat­juk az újon­nan ala­kult, friss ke­resz­tény kö­zös­sé­gek sza­ba­dabb li­tur­gi­á­jú éne­két, és néz­zük az ar­co­kon a jó­ked­vű mo­solyt. De jó len­ne el­moz­dul­ni ne­künk is egy élet­kö­ze­li, fel­sza­ba­dult kö­zös­ség irá­nyá­ba!

A di­cső­í­tés lé­nye­ge nem más, mint an­nak a bel­ső öröm­nek az őszin­te ki­fe­je­zé­se, amely a meg­élt hit­ben, a gyü­le­ke­ze­ti kö­zös­ség­ben nyílt meg szá­munk­ra. Ez az a pá­rat­lan kom­mu­ni­ká­ció, amellyel Is­ten kö­ze­lít fe­lénk, és ne­künk ad­ja a meg­szó­la­lás, a vá­lasz­adás le­he­tő­sé­gét. Olyan kap­cso­ló­dás ez, mint ame­lyet az el­ső böj­ti va­sár­nap név­adó zsol­tá­ra hir­det szá­munk­ra: „Ha ki­ált hoz­zám, meg­hall­ga­tom, ve­le le­szek a nyo­mo­rú­ság­ban, ki­ra­ga­dom on­nan és meg­di­cső­í­tem őt. Meg­elé­gí­tem hosszú élet­tel, gyö­nyör­köd­het sza­ba­dí­tá­som­ban.” (Zsolt 91,15–16) De jó len­ne er­re a gyö­nyö­rű le­he­tő­ség­re ma is rá­ta­lál­ni és bát­rab­ban, tem­pó­sab­ban és bol­do­gab­ban éne­kel­ni, szól­ni és mo­zog­ni a gyü­le­ke­zet­ben!

Kü­lö­nö­sen sze­re­tem a böj­ti idő­szak kez­de­tét, mert le­he­tő­sé­get kí­nál. Nem el­zár, ha­nem ki­nyit előt­tem olyan te­rü­le­te­ket, ahol min­den év­ben új­ra rá­ta­lál­ha­tok a tisz­tá­ra, a csen­des­re vagy ép­pen a di­cső­í­tő ének fi­nom dal­la­má­ra. Sa­ját éle­tem­ben és a gyü­le­ke­zet­ben is.

Nagy szük­sé­günk van er­re a böj­ti lé­pés­re min­den év­ben.

Gyök­össy End­re tet­te fel egy me­di­tá­ci­ó­já­ban a ma is ak­tu­á­lis kér­dést: ho­gyan böj­töl­jünk eb­ben a mo­dern vi­lág­ban? A vá­la­sza sze­ré­nyen így hang­zik: „Böjt alatt mi rend­sze­rint az étel-ital meg­vo­ná­sát ért­jük. Szá­junk meg­re­gu­lá­zá­sát. Va­ló­ban, Jé­zus ko­rá­ban, sőt vagy más­fél ezer éven ke­resz­tül kü­lö­nös szük­ség volt er­re, mert gyak­ran a gyo­mor bű­nei, az étel­fa­lak zár­ták el tő­lünk Gaz­dánk halk és sze­líd sza­vát.

Úgy ér­zem, ma­nap­ság sok­kal in­kább a sze­mün­ket és a fü­lün­ket kell meg­böj­töl­tet­ni, hogy Is­ten halk és sze­líd hang­ját meg­hall­juk, amely fe­lül­ről és még­is be­lül­ről akar hoz­zánk szól­ni.”

Sza­bó La­jos