Kultúrkörök

Pe­tő­fi Iro­dal­mi Mú­ze­um. Ap­ró szo­ba a be­já­rat mel­lett. Bent annyi hely, hogy két em­ber el­fér, kö­röt­te: zsú­folt köny­ves­pol­cok, fest­mé­nyek, oda­tá­masz­tott író­port­rék. El­fe­le­dett köl­tők, de Ha­vas Ju­dit éle­te ép­pen a fel­fe­de­zés­ről szól. A tö­ré­keny szép­ség fel­mu­ta­tá­sá­ról.

És mind­ezt ked­ve­sen te­szi. Meg­szó­lít­va a vi­lá­got, fi­a­talt és öre­get, hogy: „Fi­gyelj egy perc­re!… Lá­tod, mi­lyen gyö­nyö­rű?…” És mond­ja a ver­set, ének­li a nép­dalt, jár­ja a nagy­vá­rost, vi­dék­re uta­zik, ké­ső éj­sza­ka si­et vissza, mert reg­gel már kis­di­á­kok vár­ják. A ma­gyar kul­tú­ra nap­ján a Li­tea könyv­sza­lon­ban tar­tott nagy si­ke­rű Ady-es­tet. A köl­tő­ki­rály ne­héz, ve­re­tes szö­ve­ge nagy kon­cent­rációt igé­nyel, ezért más­nap ül­tünk le, hogy meg­val­las­suk az el­múlt esz­ten­dő­ket.

– Min­dig szí­ve­sen me­gyek a Vár­ba – kez­di a be­szél­ge­tést. – Ott telt el a gye­rek­ko­rom, oda jár­tam is­ko­lá­ba, ahol most a Ze­ne­tu­do­má­nyi In­té­zet van. Ta­nul­tam he­ge­dül­ni, min­dig meg­né­zem an­nak a te­rem­nek az ab­la­kát, ahol órán ját­szot­tam. Édes­anyám a Tán­csics Mi­hály ut­cá­ban la­kik, s gyak­ran me­gyek föl hoz­zá az ódon szép­sé­gű há­zak mel­lett. Sok is­ko­la­tár­sam, ba­rá­tom most is itt él, szó­val min­dig ott­ho­no­san ér­zem ma­gam, ha erre já­rok. Örök vá­gyam: ha egy­szer a Tóth Ár­pád sé­tány va­la­me­lyik há­zá­ban lak­nék, s néz­het­ném a gyö­nyö­rű, öreg gesz­te­nye­fá­kat…

– A ma­gyar kul­tú­ra nap­ján hall­hat­tuk szív­szo­rí­tó Ady-est­jét. Ho­gyan vá­lo­gat­ta össze a mű­sort?

– Na­gyon örül­tem, ami­kor a Li­tea könyv­sza­lon gaz­dá­ja, Ba­kó An­na­má­ria Ady ha­lá­lá­nak év­for­du­ló­já­ra tűz­te ki a rég­óta ter­ve­zett es­te­met: In­tés az őr­zők­höz. Min­dig fon­tos volt szá­mom­ra a min­den­ség­zen­gé­sű köl­tő. Az Egye­te­mi Szín­pa­don, ami­kor a Ba­las­si sza­va­ló­kör tag­ja vol­tam, min­den­ki tart­ha­tott ön­ál­ló es­tet. Úgy gon­dol­tam – mi­vel a Szi­lá­gyi Er­zsé­bet Gim­ná­zi­um­ba jár­tam, és spa­nyo­los vol­tam –, az el­ső es­te­met la­tin-ame­ri­kai köl­tők ver­se­i­ből ál­lí­tom össze. Em­ber­nek fia cím­mel meg is te­het­tem. El­jött az est­re Nagy Lász­ló, le­ül­tünk be­szél­get­ni, és kér­dez­te, mi lesz ez­után. Mond­tam, el­kez­dem a ré­gi gö­rö­gök­kel, szé­pen sor­ba szed­ve a nagy kor­sza­ko­kat. El­jött a má­so­dik elő­adás­ra is, megint be­szél­get­tünk, és hir­te­len ki­je­len­tet­tem: Ady-es­tet ter­ve­zek. „Az ma­gá­nak va­ló” – fe­lel­te csen­des öröm­mel. Eze­ket kö­zö­sen vá­lo­gat­tuk ki, még az ő ke­ze nyo­mát is őr­zik a vers­so­rok.

– Mi­ért vá­lasz­tot­ta Adyt?

– Ady köl­té­sze­te óri­á­si erő­vel ha­tott rám. Ez a tel­jes élet igé­nyé­vel élő köl­tő vá­tesz volt, én va­rázs­la­tos­nak tar­tot­tam, bá­tor­nak. Olyan­nak, akit a sor­sa te­het­ség­gel ál­dott vagy vert meg, és min­den­kép­pen vál­toz­tat­ni és job­bí­ta­ni akart. Na­gyon át­érez­tem ak­kor is, és üze­net­ként fon­tos­nak tar­tot­tam to­vább­ad­ni!

– Kell a bí­rá­lat? Né­ha be­tö­rik a fe­jün­ket.

– „Ne­kem Ady End­re os­to­ra tet­szik” – ír­ta Nagy Lász­ló. Az őszin­te, ke­mény bí­rá­lat min­den­kép­pen vál­to­zást kell hoz­zon. Még ak­kor is, ha na­gyot ka­punk a fe­jünk­re ér­te. Le­het, hogy én nem va­gyok olyan har­cos sze­mé­lyi­ség, mint ő, de mint elő­adó­mű­vész­nek kö­te­les­sé­gem, hogy köz­ve­tít­sem a köl­tő­óri­ás gon­do­la­ta­it, aki jót és pok­lot meg­élt, mert ál­mo­doz­ni, mert ke­mény kri­ti­kát mon­da­ni, és tu­dott Is­ten­hez for­dul­ni.

– Ön­ben ho­gyan ma­radt meg az est?

– An­na­má­ria fan­tasz­ti­kus adott­sá­gok­kal bír, s ezt nem le­het meg­ta­nul­ni, er­re szü­let­ni kell. Kö­zös­ség­te­rem­tő erő mun­kál ben­ne, a sze­mé­lyes­ség, ahogy egy-egy es­tet elő­ké­szít. Ez az elő­adó szá­má­ra hi­he­tet­len hely­ze­tet te­remt, eb­ből el­kez­de­ni és vé­gig­vin­ni egy nagy gon­do­la­ti ívet nem­csak bá­to­rí­tó, de erő­sí­tő is. Egy gon­do­lat­fo­lyam meg­in­dult, mert volt ze­ne is – He­ge­dűs Va­lér Bar­tó­kot, De­bus­syt ját­szott –, mind­ez ko­hé­zi­ós erő­vé sű­rű­sö­dött, és a kö­zön­ség, és a te­nyér­nyi kis pó­di­um így va­ló­ban szel­lem­idé­ző hellyé vált.

– Rég­óta mun­ka­tár­sa a Pe­tő­fi Iro­dal­mi Mú­ze­um­nak.

– Iro­dal­mi es­te­ket szer­kesz­tek, író­kat, köl­tő­ket mu­ta­tok be, és aki­ket meg­hí­vok mint so­ro­zat­szer­kesz­tő, le­he­tő­sé­get kap­nak ar­ra, hogy ma­guk vá­lassza­nak be­szél­ge­tő­tár­sat. És ezek a ta­lál­ko­zók kö­zön­ség előtt tör­tén­nek, hogy a hang­tár szá­má­ra do­ku­men­tá­ci­ós anyag ké­szül­jön. Ilyen so­ro­zat az iro­dal­mi la­pok be­mu­ta­tá­sa is. Ta­ní­tok az Eöt­vös Lo­ránd Tu­do­mány­egye­te­men – be­széd­mű­vé­sze­tet és iro­dal­mat –, ez is fon­tos ré­sze az éle­tem­nek.

– Kül­föl­di ma­gya­ro­kat is sű­rűn meg­lá­to­gat. Ame­ri­ká­ból mi­lyen ta­pasz­ta­la­tok­kal tért ha­za?

– Leg­utóbb Flo­ri­dá­ban vol­tam, az Ame­ri­ká­ban élő ma­gyar or­vo­sok min­den év­ben itt ta­lál­koz­nak. Ady-es­tet tar­tot­tam ne­kik. Sze­ret­nek együtt len­ni, ta­pasz­ta­la­to­kat cse­rél­ni. Jól si­ke­rült a vers­mon­dá­som, meg­kér­tek, a kon­fe­ren­cia ide­jén a gye­re­ke­ik­nek tart­sak fog­lal­ko­zást. A mi­a­mi egye­te­men dol­go­zik Har­gi­tai Pé­ter író, az ő órá­i­ra is be­men­tem. Jó­zsef At­ti­la-ver­sek­kel fog­lal­koz­tunk, an­gol for­dí­tá­sai hang­zot­tak el, én ma­gya­rul mond­tam. Philm­ore-ban, ahol nyá­ri ma­gyar egye­te­met mű­köd­tet­nek, há­rom éven ke­resz­tül ta­ní­tot­tam. Meg­je­len­tet­tek egy ma­gyar­ság­is­me­ret-tan­köny­vet, ez ko­moly és ér­té­kes anyag. A szü­lők fon­tos­nak ér­zik, hogy tart­sák ma­gyar­sá­gu­kat, őriz­zék a gyö­nyö­rű ma­gyar nyel­vet.

– Vé­ge­ze­tül az or­szág­ról kér­de­zem. Ho­gyan lát­ja a kul­tú­ra hely­ze­tét?

– Eb­ben a ká­osz­ban, rossz han­gu­lat­ban ne­kem vál­to­zat­la­nul az a dol­gom, hogy mond­jam a tisz­ta, az iga­zi szót. Teg­nap es­te is ezt ta­pasz­tal­tam a zá­ró­vers el­mon­dá­sa­kor: „Oly szo­mo­rú em­ber­nek len­ni / S ször­nyű­ek az ál­lat-hős igék / S a csil­lag-szó­ró éj­sza­kák / Ma sem en­ge­dik fe­led­tet­ni / Az em­ber Szép­be-szőtt hi­tét…” A szép­be szőtt hit erő­söd­jék, ezt szol­gál­ják ezek az össze­jö­ve­te­lek. Na­gyon bol­dog va­gyok, ha meg­hí­vást ka­pok, és el­mond­ha­tom: min­den­ki­nek ezt kell őriz­ni!

Feny­ve­si Fé­lix La­jos