Keresztény szemmel

A na­pok­ban egy jó ba­rá­tom az­zal a fur­csa hír­rel le­pett meg, hogy mos­ta­ná­ban sza­ba­dabb pil­la­na­ta­i­ban me­se­írás­sal és me­se­mon­dás­sal is fog­lal­ko­zik, s en­nek jó­té­kony ha­tá­sát nem­csak ő, de egész kö­ze­li kör­nye­ze­te ér­zi, ta­pasz­tal­ja.

El­me­sél­te, hogy az utób­bi idő­ben egy­re in­kább ele­ge kezd len­ni min­den­ből, ami kö­rü­löt­te zaj­lik, ki­áb­rán­dult az üres és „ígé­re­tes” po­li­ti­kai re­to­ri­kák­ból, tor­kig van az em­be­rek kis­hi­tű­sé­gé­vel, acsar­ko­dá­sa­i­val, a ren­ge­teg os­to­ba­ság­gal, amely­be úton-út­fé­len be­le­bot­lik. Ele­ge lett a mé­dia szenny­özö­né­ből, a bot­rány­szto­rik­ból, a min­den­ha­tó és min­dent át­szö­vő kor­rup­ci­ó­ból, ab­ból az egész fer­tő­ből, amely­ben ki­sebb-na­gyobb vi­lá­gunk le­le­dzik. S mi­vel csa­lád­já­ra va­ló te­kin­tet­tel vi­lág­tól el­vo­nu­ló szer­ze­tes már nem le­het, lel­ki ver­gő­dé­se­it, mér­gét, ke­se­rű­sé­gét úgy kom­pen­zál­ja, hogy me­sé­ket ír és mond, más hall­ga­tó­ság hí­ján sa­ját gyer­me­ke­i­nek.

„Né­ha me­sé­be foj­tom te­he­tet­len dü­hö­met, fel­há­bo­ro­dá­so­mat – mond­ta –, mert itt leg­alább le­ír­ha­tom, el­mond­ha­tom, igaz, kis­sé ál­cáz­va, de még­is őszin­tén mind­azt, amit ér­zek, gon­do­lok, amit ki­mon­da­nék. A me­sé­ben még van va­la­mi tisz­ta, er­köl­csös, egy­sze­rű és szép. Van meg­ol­dá­suk a dol­gok­nak, a gye­re­ke­im­nek pe­dig így pró­bá­lok va­la­mit ért­he­tő­vé ten­ni az egy­re ért­he­tet­le­nebb vi­lá­gunk­ból. Ezen­kí­vül a me­se gyó­gyít, lel­ket, tes­tet, szel­le­met egy­aránt, vé­dő­fal­ként hat a kép­er­nyő­ről és más­hon­nan ára­dó lel­ki szennyel szem­ben is.”

Most – mint új­sá­gol­ta – egy fa­bu­lán, egy ta­ní­tó­me­sén dol­go­zik, vagy­is in­kább kín­ló­dik. A tör­té­net nagy ré­sze meg­vol­na, a gond csu­pán az, hogy se­ho­gyan sem si­ke­rül be­fe­jez­nie. Ezért is hí­vott egy ko­ra reg­ge­li órá­ban, hát­ha tud­nék se­gí­te­ni. Ha már szin­te kész a fa­bu­la, kár len­ne cson­kán hagy­ni, mert le­het, hogy Ai­szó­posz, az­az Ezó­pus, La Fon­taine, Hel­tai, Cso­ko­nai után még foly­ta­tód­hat­na a hal­ha­tat­la­nok fa­bu­lá­ba il­lő so­ra.

Gon­dol­tam, ne raj­tam múl­jon ba­rá­tom ne­vé­nek hal­ha­tat­lan­sá­ga, vág­junk be­le a kor­társ fa­bu­la be­fe­je­zé­sé­nek meg­ke­re­sé­sé­be. Egyéb­ként min­den ele­m a leg­na­gyobb rend­ben, a sze­rep­lők ka­rak­te­rük­ben, gon­dol­ko­dá­suk­ban, tet­te­ik­ben je­len vi­lá­gunk jel­leg­ze­tes alak­jai; kö­rü­löt­tük ko­runk, a mai vi­lág „rend­je”, ap­ró visszás­sá­gai, a me­sé­lő­ben pe­dig a bá­tor, szó­ki­mon­dó szán­dék.

És ak­kor rö­vi­den a tör­té­net. Ad­va van egy gaz­dag, bol­dog, de na­iv pász­tor, aki­nek ki­es le­ge­lő­in meg­szám­lál­ha­tat­lan arany­gyap­jas, pu­ha hú­sú bir­ka le­ge­lé­szett. Volt még en­nek a pász­tor­nak egy ki­tű­nő pász­tor­ku­tyá­ja, amely olyan te­het­ség­gel te­rel­get­te a nyá­jat, hogy cso­dá­já­ra jár­tak a né­pek. Úgy is tar­tot­ta a köz­vé­le­mény, hogy hoz­zá ha­son­ló te­het­sé­gű, kom­pe­ten­ci­á­jú, ígé­re­tes jö­vő­jű őr­ző-vé­dő eb e ke­rek vi­lá­gon nincs. Leg­alább­is Szá­raz­tö­mő­sön túl biz­tos nincs. Tá­vol is tar­tott ez a ku­tya min­den két- és négy­lá­bú lényt, aki vagy amely a nyáj­ban kárt tett vol­na. „Őr­zünk, vé­dünk” jel­szó­val tet­te mind­ezt ön­zet­le­nül, sum­ma cum la­ude kva­li­fi­ká­lás­sal.

Mit ad Is­ten, ez a cso­dá­la­tos eb, pász­to­runk sze­me fé­nye, egy­szer csak, se szó, se be­széd, meg­ve­szett. Úgy is mond­hat­nánk, hogy tes­ti-lel­ki vál­to­zá­son ment át. Meg­be­csült hely­ze­té­vel vissza­él­ve te­rel­ge­tés, őr­zés-vé­dés he­lyett ha­rap­dál­ni kezd­te az arany­gyap­jas, pu­ha hú­sú bir­ká­kat. Túl is adott pá­ron, ilyen-olyan ba­ná­lis el­len­szol­gál­ta­tá­sért. Ké­sőbb ma­ga is igen íz­le­tes­nek ta­lál­ta a bir­ká­kat, így szép las­san gyé­rül­ni kez­dett a ki­es le­ge­lők ha­tal­mas bir­ka­ál­lo­má­nya.

Pász­to­runk lát­va az ese­mé­nye­ket már nem volt olyan bol­dog, csu­pán a na­iv­sá­ga ma­radt meg. És a leg­na­gyobb baj az volt, hogy sen­ki sem tud­ta el­ker­get­ni a haj­dan de­rék, de meg­ve­szett ebet, sen­ki­nek sem volt hoz­zá ere­je és bá­tor­sá­ga. Az el­ke­se­re­dett pász­tor vé­gül új­ság­hir­de­tést adott fel, amely­ben bu­sás ju­tal­mat ígért an­nak, aki el­ker­ge­ti a ve­szett ku­tyát, és he­lyet­te to­vább őr­zi a nyá­jat.

Telt-múlt az idő. Je­lent­kez­tek or­das lel­kű far­ka­sok, akik ígér­ték, hogy a meg­ígért ju­ta­lo­mért el­ker­ge­tik a meg­ve­szett ku­tyát, és a nyáj­ra is ügyel­nek. A meg­ve­szett, ko­ráb­ban le­győz­he­tet­len te­het­sé­gű és kom­pe­ten­ci­á­jú ku­tyát el­haj­tot­ták, és ne­ki­fog­tak far­ka­sék vi­gyáz­ni az arany­sző­rű, pu­ha hú­sú bir­kák­ra. Egy ide­ig rend­ben is volt min­den, de csak ad­dig, amíg – hogy né­mi kép­za­var­ral él­jünk – ki nem ló­gott az or­das ter­mé­sze­tű ló­láb, s a vi­gyá­zó-őr­ző fal­ka egyik nyal­ka tag­ja vé­let­le­nül meg nem kós­tol­ta a pu­ha hu­sit, ami igen íz­le­tes­nek ta­lál­ta­tott. Na­iv pász­to­runk pe­dig egy­re könnyeb­ben ve­het­te szám­ba bir­ká­it az ál­lo­mány kons­tans csök­ke­né­se mi­att. Még ke­ve­sebb bol­dog­ság, még több na­iv­ság, újabb új­ság­hir­de­tés, újabb je­lent­ke­zők. Ez­út­tal a hi­é­nák fo­gad­koz­tak ka­cag­va, hogy el­ker­ge­tik az or­da­so­kat, és ki­tar­tó­an őr­zik majd a nyá­jat.

Nos, itt kel­le­ne a se­gít­ség a le­zá­rás­hoz – mond­ta jó ba­rá­tom –, mert jöt­tek a hi­é­nák, majd a tig­ri­sek, a ró­kák, a hús­evő vad­disz­nók az újabb és újabb új­ság­hir­de­té­sek­re. És las­san, de biz­to­san a bol­dog­ság utol­só fosz­lá­nya is vég­képp el­tűnt a na­iv pász­tor ar­cá­ról.

Mond­tam is ba­rá­tom­nak, hogy ez nem más, mint ko­runk be­fe­je­zet­len tan­me­sé­je, ahon­nan már csak a meg­ha­tá­ro­zás­nak meg­fe­le­lő csat­ta­nó, ta­nul­sá­gos vég­ki­fej­let hi­ány­zik. És amit így le­het­ne meg­fo­gal­maz­ni: amíg arany­gyap­jas, pu­ha hú­sú bir­kák és bol­dog, na­iv tu­laj­do­no­sok lé­tez­nek, ad­dig min­dig akad vál­lal­ko­zó szel­le­mű, dör­zsölt és min­den háj­jal meg­kent, „kom­pe­tens” őr­ző-vé­dő élő­lény is.

Így mond­ta ezt Nagy Szent Ger­gely: „Vár­ja a Pász­tort a nép, és jön az im­posz­tor, jön a szél­há­mos. Vár­ja a gyó­gyí­tót, és jön­nek a ku­ruzs­lók, az el­té­ve­lyí­tők. Vár­ja a Pre­lá­tust, a fe­lül­ről kül­döt­tet, és jön­nek a Pi­lá­tu­sok”.

Va­jon ben­nünk ki jön?

Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület