Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 10
- Egy befejezetlen kortárs fabula
Keresztény szemmel
Hozzászólás a cikkhez
Egy befejezetlen kortárs fabula
A napokban egy jó barátom azzal a furcsa hírrel lepett meg, hogy mostanában szabadabb pillanataiban meseírással és mesemondással is foglalkozik, s ennek jótékony hatását nemcsak ő, de egész közeli környezete érzi, tapasztalja.
Elmesélte, hogy az utóbbi időben egyre inkább elege kezd lenni mindenből, ami körülötte zajlik, kiábrándult az üres és „ígéretes” politikai retorikákból, torkig van az emberek kishitűségével, acsarkodásaival, a rengeteg ostobasággal, amelybe úton-útfélen belebotlik. Elege lett a média szennyözönéből, a botránysztorikból, a mindenható és mindent átszövő korrupcióból, abból az egész fertőből, amelyben kisebb-nagyobb világunk leledzik. S mivel családjára való tekintettel világtól elvonuló szerzetes már nem lehet, lelki vergődéseit, mérgét, keserűségét úgy kompenzálja, hogy meséket ír és mond, más hallgatóság híján saját gyermekeinek.
„Néha mesébe fojtom tehetetlen dühömet, felháborodásomat – mondta –, mert itt legalább leírhatom, elmondhatom, igaz, kissé álcázva, de mégis őszintén mindazt, amit érzek, gondolok, amit kimondanék. A mesében még van valami tiszta, erkölcsös, egyszerű és szép. Van megoldásuk a dolgoknak, a gyerekeimnek pedig így próbálok valamit érthetővé tenni az egyre érthetetlenebb világunkból. Ezenkívül a mese gyógyít, lelket, testet, szellemet egyaránt, védőfalként hat a képernyőről és máshonnan áradó lelki szennyel szemben is.”
Most – mint újságolta – egy fabulán, egy tanítómesén dolgozik, vagyis inkább kínlódik. A történet nagy része megvolna, a gond csupán az, hogy sehogyan sem sikerül befejeznie. Ezért is hívott egy kora reggeli órában, hátha tudnék segíteni. Ha már szinte kész a fabula, kár lenne csonkán hagyni, mert lehet, hogy Aiszóposz, azaz Ezópus, La Fontaine, Heltai, Csokonai után még folytatódhatna a halhatatlanok fabulába illő sora.
Gondoltam, ne rajtam múljon barátom nevének halhatatlansága, vágjunk bele a kortárs fabula befejezésének megkeresésébe. Egyébként minden elem a legnagyobb rendben, a szereplők karakterükben, gondolkodásukban, tetteikben jelen világunk jellegzetes alakjai; körülöttük korunk, a mai világ „rendje”, apró visszásságai, a mesélőben pedig a bátor, szókimondó szándék.
És akkor röviden a történet. Adva van egy gazdag, boldog, de naiv pásztor, akinek kies legelőin megszámlálhatatlan aranygyapjas, puha húsú birka legelészett. Volt még ennek a pásztornak egy kitűnő pásztorkutyája, amely olyan tehetséggel terelgette a nyájat, hogy csodájára jártak a népek. Úgy is tartotta a közvélemény, hogy hozzá hasonló tehetségű, kompetenciájú, ígéretes jövőjű őrző-védő eb e kerek világon nincs. Legalábbis Száraztömősön túl biztos nincs. Távol is tartott ez a kutya minden két- és négylábú lényt, aki vagy amely a nyájban kárt tett volna. „Őrzünk, védünk” jelszóval tette mindezt önzetlenül, summa cum laude kvalifikálással.
Mit ad Isten, ez a csodálatos eb, pásztorunk szeme fénye, egyszer csak, se szó, se beszéd, megveszett. Úgy is mondhatnánk, hogy testi-lelki változáson ment át. Megbecsült helyzetével visszaélve terelgetés, őrzés-védés helyett harapdálni kezdte az aranygyapjas, puha húsú birkákat. Túl is adott páron, ilyen-olyan banális ellenszolgáltatásért. Később maga is igen ízletesnek találta a birkákat, így szép lassan gyérülni kezdett a kies legelők hatalmas birkaállománya.
Pásztorunk látva az eseményeket már nem volt olyan boldog, csupán a naivsága maradt meg. És a legnagyobb baj az volt, hogy senki sem tudta elkergetni a hajdan derék, de megveszett ebet, senkinek sem volt hozzá ereje és bátorsága. Az elkeseredett pásztor végül újsághirdetést adott fel, amelyben busás jutalmat ígért annak, aki elkergeti a veszett kutyát, és helyette tovább őrzi a nyájat.
Telt-múlt az idő. Jelentkeztek ordas lelkű farkasok, akik ígérték, hogy a megígért jutalomért elkergetik a megveszett kutyát, és a nyájra is ügyelnek. A megveszett, korábban legyőzhetetlen tehetségű és kompetenciájú kutyát elhajtották, és nekifogtak farkasék vigyázni az aranyszőrű, puha húsú birkákra. Egy ideig rendben is volt minden, de csak addig, amíg – hogy némi képzavarral éljünk – ki nem lógott az ordas természetű lóláb, s a vigyázó-őrző falka egyik nyalka tagja véletlenül meg nem kóstolta a puha husit, ami igen ízletesnek találtatott. Naiv pásztorunk pedig egyre könnyebben vehette számba birkáit az állomány konstans csökkenése miatt. Még kevesebb boldogság, még több naivság, újabb újsághirdetés, újabb jelentkezők. Ezúttal a hiénák fogadkoztak kacagva, hogy elkergetik az ordasokat, és kitartóan őrzik majd a nyájat.
Nos, itt kellene a segítség a lezáráshoz – mondta jó barátom –, mert jöttek a hiénák, majd a tigrisek, a rókák, a húsevő vaddisznók az újabb és újabb újsághirdetésekre. És lassan, de biztosan a boldogság utolsó foszlánya is végképp eltűnt a naiv pásztor arcáról.
Mondtam is barátomnak, hogy ez nem más, mint korunk befejezetlen tanmeséje, ahonnan már csak a meghatározásnak megfelelő csattanó, tanulságos végkifejlet hiányzik. És amit így lehetne megfogalmazni: amíg aranygyapjas, puha húsú birkák és boldog, naiv tulajdonosok léteznek, addig mindig akad vállalkozó szellemű, dörzsölt és minden hájjal megkent, „kompetens” őrző-védő élőlény is.
Így mondta ezt Nagy Szent Gergely: „Várja a Pásztort a nép, és jön az imposztor, jön a szélhámos. Várja a gyógyítót, és jönnek a kuruzslók, az eltévelyítők. Várja a Prelátust, a felülről küldöttet, és jönnek a Pilátusok”.
Vajon bennünk ki jön?
Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
::Nyomtatható változat::
|