Egyházunk egy-két hete

Az Evan­gé­li­kus Bel­misszi­ói Ba­rá­ti Egye­sü­let már­ci­us 11-i al­kal­mán Vég­he­lyi An­tal lel­kész, az Evangélikus Élet rovatvezetője tar­tott elő­adást az Ál­do­zat volt-e Krisz­tus ha­lá­la? té­ma alap­ján. Az elő­adást kö­ve­tő be­szél­ge­tés­ben szo­kat­la­nul élénk, mar­kán­san kü­lön­bö­ző vé­le­mé­nye­ket meg­fo­gal­ma­zó hoz­zá­szó­lá­sok hang­zot­tak el. Ez is jel­zi, hogy a té­ma és az elő­adás egy­aránt meg­moz­gat­ta a je­len­lé­vők ér­tel­mét, szí­vét és bi­zony in­du­la­ta­it is. Nem vé­let­len: Krisz­tus ke­reszt­ha­lá­lá­nak ér­tel­me­zé­se alap­ja­i­ban ha­tá­roz­za meg hit­be­li lá­tá­sun­kat.

Az áhí­ta­tot Széll Bul­csú kis­pes­ti lel­kész tar­tot­ta az 1Kor 1,30 alap­ján. Az egy­be­gyűl­tek szí­vé­re he­lyez­te, hogy Is­ten ak­kor is cse­lek­szik, mun­kál­ko­dik, ami­kor azt mi nem lát­juk, aho­gyan a szá­mí­tó­gép is a hát­tér­ben dol­go­zik, mi­előtt a mo­ni­to­ron meg­je­len­ne az ered­mény. Oly­kor vi­szont sze­münk lát­tá­ra cse­lek­szik, ez­zel erő­sít­ve hi­tün­ket. Leg­főbb mun­ká­ja az, hogy éle­tün­ket Krisz­tus Jé­zus­ban él­het­jük.

Az elő­adó, Vég­he­lyi An­tal a tő­le meg­szo­kott pre­cíz és lo­gi­kus fo­gal­ma­zás­sal be­szélt, gon­do­la­ta­i­ból sza­bad in­terp­re­tá­ció he­lyett cél­sze­rű csok­rot gyűj­te­nünk.

Az ószö­vet­sé­gi né­pet kö­rül­ve­vő vi­lág­ban a kul­ti­kus ál­do­zat a má­gia esz­kö­ze volt. Az ál­do­zat be­mu­ta­tó­ja az is­ten­ség­re akart hat­ni. A kul­ti­kus ál­do­zat ezért nem egyéb, mint üz­le­ti ak­tus, az ál­do­zat­ho­zó elő­re „be­fi­zet va­la­mi­re”, vagy utó­lag „meg­fi­zet va­la­mi­ért”. A kul­ti­kus ál­do­zat így az is­te­ni erő em­be­ri cé­lok sze­ke­ré­be tör­té­nő be­fo­gá­sá­nak esz­kö­ze. Az ál­do­zat­ho­zó cél­ja, hogy kont­roll­ra te­gyen szert az is­ten­ség aka­ra­ta és ere­je fö­lött.

Az Ószö­vet­ség­ben a va­ló­ban Is­ten ál­tal el­ren­delt kul­ti­kus ál­do­za­tok­nak nincs kö­zük a má­gi­á­hoz, mert cél­juk nem az, hogy az ál­do­za­tot be­mu­ta­tó has­son Is­ten­re, jó­in­du­lat­ra han­gol­ja ma­ga iránt, rá­ve­gye ké­ré­se tel­je­sí­té­sé­re vagy ar­ra, hogy huny­jon sze­met bű­ne fö­lött. El­len­ke­ző­leg: az ál­do­zat­tal Is­ten akar hat­ni an­nak be­mu­ta­tó­já­ra. Az ál­do­za­ti ál­lat vé­re egy­szer­re kell hogy em­lé­kez­tes­se az ál­do­zót a ma­ga bű­né­re és Is­ten irán­ta va­ló ir­gal­má­ra, aki most az ő vé­ré­nek ki­on­tá­sá­tól el­te­kint.

Is­ten­nek nem azért van szük­sé­ge Krisz­tus ha­lá­lá­ra mint ál­do­zat­ra, hogy az em­ber bű­nét az ár­tat­la­non to­rol­ja meg, és így ve­gyen elég­té­telt azért a sér­té­sért, amely az em­ber bű­ne mi­att őt, a szent Is­tent ér­te. Nem, szó sincs elég­té­tel­adás­ról. Krisz­tus, a má­so­dik is­te­ni sze­mély azért vet­te ma­gá­ra az em­be­ri lé­tet, hogy a bűn­be esett em­be­ri ne­met a sá­tán fog­sá­gá­ból ki­sza­ba­dít­sa és Is­ten szá­má­ra vissza­hó­dít­sa. Eb­ben az Atyá­tól ka­pott kül­de­té­sé­ben az em­ber­ré lett Jé­zus a leg­vég­ső­kig kész volt el­men­ni, egé­szen éle­te oda­adá­sá­ig a ke­resz­ten.

Bi­zony sú­lyos té­ve­dés az Ans­el­mus nyo­mán a 11. szá­zad­ban ki­ala­kult egy­há­zi ta­ní­tás, amely sze­rint Is­ten gyö­nyör­kö­dik egy­szü­lött Fi­á­nak mint ál­do­za­ti Bá­rány­nak a szen­ve­dé­sé­ben. Szó sincs er­ről. Is­ten­nek atyai szí­ve sza­kad meg, ami­kor az ár­tat­lan Jé­zust szen­ved­ni és meg­hal­ni lát­ja. Is­ten szá­má­ra igen­is ál­do­zat volt ki­ten­ni a Fi­út mind­an­nak, ami szü­le­té­se pil­la­na­tá­tól itt, a föl­dön várt rá. És Jé­zus szá­má­ra is ál­do­zat volt vál­lal­ni ezt a kül­de­tést. Nem en­gesz­te­lő ál­do­zat, ha­nem a Jé­zus­ban – te­hát nem­csak ha­lá­la ér­de­mé­ben – bí­zók va­ló­sá­gos új­já­te­rem­té­sé­nek a kez­de­te.

A bű­nök el­tör­lé­sé­vel bi­zony Is­ten szol­gál az em­ber­nek! Már az ószö­vet­sé­gi nép­nek is szol­gált ve­le, de az em­ber­ré lett Is­ten Krisz­tus­ban töl­töt­te be ma­ra­dék­ta­la­nul ezt a szol­gá­la­tot. Is­ten a bű­nért nem fo­gad el sem­mi­fé­le ál­do­za­tot és elég­té­telt! Ilyen össze­füg­gés­ben és ilyen ér­te­lem­ben Jé­zus ha­lá­lá­ra ne­ki nem volt szük­sé­ge. Is­ten nem ál­do­za­ti ha­lá­lért, ha­nem ön­ma­gá­ért bo­csát meg, mert sze­ret. De mit hasz­nál­na ne­künk, hogy meg­bo­csá­tot­ta és el­tö­röl­te bű­ne­in­ket, ha to­vább­ra is ott kel­le­ne ver­gőd­nünk rab­tar­tónk, az ör­dög lán­cán! Krisz­tus­nak azért kel­lett meg­hal­nia, mert ezt a lán­cot más­ként nem ve­het­te le ró­lunk.

So­kan ép­pen Krisz­tus ke­reszt­ha­lá­lá­nak ér­de­mé­re hi­vat­koz­va akar­nak ki­búj­ni a min­den­na­pi ke­reszt­hor­do­zás­ból fa­ka­dó szen­ve­dé­sek alól; míg má­sok­ra tesz­nek el­vi­sel­he­tet­le­nül ne­héz igát, ál­do­zat­sors vál­la­lá­sá­ra kény­sze­rít­ve őket, ad­dig a Krisz­tus éle­tét és ha­lá­lát sza­ba­dí­tó mű­ként fel­fo­gó hí­vőt az jel­lem­zi, hogy mi­köz­ben Krisz­tus nyom­do­kán jár­va na­pon­ként fel­ve­szi a ma­ga ke­reszt­jét, Ézs 58 szel­le­mé­ben le­old­ja a má­sok­ra bű­nö­sen rá­tett igát.

Ko­vács Lász­ló