Keresztény szemmel
A megújuló szerelem nevében
Ősi igazság, hogy a szerelem a házasság évei alatt szép lassan meg kell, hogy fakuljon, hogy a szürke hétköznapok a ragaszkodást is elszürkítik. Sok lelkész figyelmezteti is erre a szabályra az esküvőn a házasulandókat, nehogy majdan csalódás érje őket.
Természetes számunkra, hogy házasokként szép lassan hozzászokunk a másikhoz, rigolyáihoz, ha már megváltoztatni nem tudjuk őket. Tudomásul vesszük a fenti ősi igazságot. Ki-ki a maga bástyái mögé menekül, egyik a Helyszínelőket, a másik a számítógép képernyőjét bámulva, és csak néha fogalmazódik meg szívünkben a kérdés: erről álmodtam annak idején?
Ha innen nézzük, a katolikus háttéren született Házas Hétvége lelkiségi mozgalmat igazi törvényszegésre találták ki: abból a meggyőződésből született ugyanis, hogy egyáltalán nem természetes, hogy a kezdeti lángoló együtt-létet szép lassan felváltja a kényelmes egymás mellett lét. E mozgalom hívei vallják, hogy Isten tud annyira törvénybontó lenni, hogy képes a legáltalánosabb törvényt, az elszürkülést hatályon kívül helyezni – ha mi is akarjuk.
Mi is egy ilyen házaspártól, jó barátainktól kaptunk meghívást egy házas hétvégére. Bár az ötlet kezdettől fogva tetszett nekünk, a megvalósítás nehézségekbe ütközött: négy kissrác, ráadásul lelkészként a vasárnapi istentiszteletek terhe, a nagymamák tekintélyes távolságban… Nem könnyű ilyen helyzetben két és fél napra elszakadni és csak egymásra figyelni.
De az Isten szeretete leleményes, és február 19-től 21-ig eljutottunk egy ilyen, elsősorban evangélikusok számára szervezett hétvégére Győrújbarátra.
Most nem az a fontos, hogy ott mi történt, hanem az, hogy belül mi történt: hogyan gondoltunk végig közös kérdéseket, hogyan értettük meg a másik motivációit, hogyan könnyeztünk az új egymásra találás miatt.
Mert nem igaz, hogy nem lehet fülig szerelmesnek lenni abba, akinek majdnem minden hibáját ismerjük. Nem igaz, hogy a közös múlt csak fal lehet közöttünk, és nem lehet híd.
Nagy kaland egy ismeretlennek a szívét meghódítani. De sokkal nagyobb annak a szépségére rácsodálkozni, akivel esetleg évtizedeket végigküzdöttünk: együtt, egymásért, olykor akár egymás ellen is.
Nagy élmény volt számunkra a felismerés, hogy a mi új egymásra találásunk nem maradt a magánügyünk. Természetesen senki nem szólt bele, hogy négyszemközt miről beszélgettünk, az előadásokon elhangzottak sem voltak kötelezően elfogadandó tételek: annyit és azt használtunk belőlük, amennyi és ami nekünk kettőnknek fontos volt. De döbbenetes volt hallani, hogy ezen a vasárnapon több istentiszteleten, misén is gondolnak ránk, egy egész imalánc számára vagyunk fontosak mi ketten.
Mert a házasság nem csak magánügy: ha van honnan elindulni és van hová hazamenni, a munkámat, hivatásomat is másképp élem meg, mint a páros magány iszonyatában, amikor – Pilinszky szavával élve – az ágy közös, a párna nem. Épp ezért utólag kissé sajnáljuk, hogy a gyülekezettel nem tudattuk, hová megyünk, magánügyünkként kezeltük ezt a hétvégét. Papcsaládok vergődését látva rá kellene végre döbbenni: nem igaz, hogy a lelkészházasságok kérdése csak az ő ügyük, oldják meg, ahogy tudják… Biztató, hogy mind az előadók, mind a résztvevők között voltak evangélikus lelkész házaspárok, köztük egy püspök és a felesége is.
Kiknek ajánljuk ezt a hétvégét? Keményen hangzik, de azoknak nem, akiknek a házassága romokban hever. Nekik más utakat kell találni, hogy újraépítsék kapcsolatukat. Valaki autósnyelven azt mondta: ez nem baleseti szerviz, inkább százezres felülvizsgálat és olajcsere.
Fontos, hogy akik erre rászánják magukat, azok valóban legyenek jelen teljesen – nemcsak időben, hanem lélekben is, minden külső körülményt kikapcsolva. És végül: akik eljönnek, higgyenek abban, hogy házasságuk nemcsak az ő számukra, hanem Isten számára is fontos.
Hegedűs Attila és Tünde