Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Ősi igaz­ság, hogy a sze­re­lem a há­zas­ság évei alatt szép las­san meg kell, hogy fa­kul­jon, hogy a szür­ke hét­köz­na­pok a ra­gasz­ko­dást is el­szür­kí­tik. Sok lel­kész fi­gyel­mez­te­ti is er­re a sza­bály­ra az es­kü­vőn a há­za­su­lan­dó­kat, ne­hogy maj­dan csa­ló­dás ér­je őket.

Ter­mé­sze­tes szá­munk­ra, hogy há­za­sok­ként szép las­san hoz­zá­szo­kunk a má­sik­hoz, ri­go­lyá­i­hoz, ha már meg­vál­toz­tat­ni nem tud­juk őket. Tu­do­má­sul vesszük a fen­ti ősi igaz­sá­got. Ki-ki a ma­ga bás­tyái mö­gé me­ne­kül, egyik a Hely­szí­ne­lő­ket, a má­sik a szá­mí­tó­gép kép­er­nyő­jét bá­mul­va, és csak né­ha fo­gal­ma­zó­dik meg szí­vünk­ben a kér­dés: er­ről ál­mod­tam an­nak ide­jén?

Ha in­nen néz­zük, a ka­to­li­kus hát­té­ren szü­le­tett Há­zas Hét­vé­ge lel­ki­sé­gi moz­gal­mat iga­zi tör­vény­sze­gés­re ta­lál­ták ki: ab­ból a meg­győ­ző­dés­ből szü­le­tett ugyan­is, hogy egy­ál­ta­lán nem ter­mé­sze­tes, hogy a kez­de­ti lán­go­ló együtt-lé­tet szép las­san fel­vált­ja a ké­nyel­mes egy­más mel­lett lét. E moz­ga­lom hí­vei vall­ják, hogy Is­ten tud annyi­ra tör­vény­bon­tó len­ni, hogy ké­pes a leg­ál­ta­lá­no­sabb tör­vényt, az el­szür­kü­lést ha­tá­lyon kí­vül he­lyez­ni – ha mi is akar­juk.

Mi is egy ilyen há­zas­pár­tól, jó ba­rá­ta­ink­tól kap­tunk meg­hí­vást egy há­zas hét­vé­gé­re. Bár az öt­let kez­det­től fog­va tet­szett ne­künk, a meg­va­ló­sí­tás ne­héz­sé­gek­be üt­kö­zött: négy kis­srác, rá­adá­sul lel­kész­ként a va­sár­na­pi is­ten­tisz­te­le­tek ter­he, a nagy­ma­mák te­kin­té­lyes tá­vol­ság­ban… Nem könnyű ilyen hely­zet­ben két és fél nap­ra el­sza­kad­ni és csak egy­más­ra fi­gyel­ni.

De az Is­ten sze­re­te­te le­le­mé­nyes, és feb­ru­ár 19-től 21-ig el­ju­tot­tunk egy ilyen, el­ső­sor­ban evan­gé­li­ku­sok szá­má­ra szer­ve­zett hét­vé­gé­re Győr­új­ba­rát­ra.

Most nem az a fon­tos, hogy ott mi tör­tént, ha­nem az, hogy be­lül mi tör­tént: ho­gyan gon­dol­tunk vé­gig kö­zös kér­dé­se­ket, ho­gyan ér­tet­tük meg a má­sik mo­ti­vá­ci­ó­it, ho­gyan könnyez­tünk az új egy­más­ra ta­lá­lás mi­att.

Mert nem igaz, hogy nem le­het fü­lig sze­rel­mes­nek len­ni ab­ba, aki­nek majd­nem min­den hi­bá­ját is­mer­jük. Nem igaz, hogy a kö­zös múlt csak fal lehet közöttünk, és nem lehet híd.

Nagy ka­land egy is­me­ret­len­nek a szí­vét meg­hó­dí­ta­ni. De sok­kal na­gyobb an­nak a szép­sé­gé­re rá­cso­dál­koz­ni, aki­vel eset­leg év­ti­ze­de­ket vé­gig­küz­döt­tünk: együtt, egy­má­sért, oly­kor akár egy­más el­len is.

Nagy él­mény volt szá­munk­ra a fel­is­me­rés, hogy a mi új egy­más­ra ta­lá­lá­sunk nem ma­radt a ma­gán­ügyünk. Ter­mé­sze­te­sen sen­ki nem szólt be­le, hogy négy­szem­közt mi­ről be­szél­get­tünk, az elő­adá­so­kon el­hang­zot­tak sem vol­tak kö­te­le­ző­en el­fo­ga­dan­dó té­te­lek: annyit és azt hasz­nál­tunk be­lő­lük, amennyi és ami ne­künk ket­tőnk­nek fon­tos volt. De döb­be­ne­tes volt hal­la­ni, hogy ezen a va­sár­na­pon több is­ten­tisz­te­le­ten, mi­sén is gon­dol­nak ránk, egy egész ima­lánc szá­má­ra va­gyunk fon­to­sak mi ket­ten.

Mert a há­zas­ság nem csak ma­gán­ügy: ha van hon­nan el­in­dul­ni és van ho­vá ha­za­men­ni, a mun­ká­mat, hi­va­tá­so­mat is más­képp élem meg, mint a pá­ros ma­gány iszo­nya­tá­ban, ami­kor – Pi­linsz­ky sza­vá­val él­ve – az ágy kö­zös, a pár­na nem. Épp ezért utó­lag kis­sé saj­nál­juk, hogy a gyü­le­ke­zet­tel nem tu­dat­tuk, ho­vá me­gyünk, ma­gán­ügyünk­ként ke­zel­tük ezt a hét­vé­gét. Pap­csa­lá­dok ver­gő­dé­sét lát­va rá kel­le­ne vég­re döb­ben­ni: nem igaz, hogy a lel­kész­há­zas­sá­gok kér­dé­se csak az ő ügyük, old­ják meg, ahogy tud­ják… Biz­ta­tó, hogy mind az elő­adók, mind a részt­ve­vők kö­zött vol­tak evan­gé­li­kus lel­kész­ há­zas­pá­rok, köz­tük egy püs­pök és a fe­le­sé­ge is.

Kik­nek ajánl­juk ezt a hét­vé­gét? Ke­mé­nyen hang­zik, de azok­nak nem, akik­nek a há­zas­sá­ga ro­mok­ban he­ver. Ne­kik más uta­kat kell ta­lál­ni, hogy új­ra­épít­sék kap­cso­la­tu­kat. Va­la­ki au­tós­nyel­ven azt mond­ta: ez nem bal­ese­ti szer­viz, in­kább száz­ez­res fe­lül­vizs­gá­lat és olaj­cse­re.

Fon­tos, hogy akik er­re rá­szán­ják ma­gu­kat, azok va­ló­ban le­gye­nek je­len tel­je­sen – nem­csak idő­ben, ha­nem lé­lek­ben is, min­den kül­ső kö­rül­ményt ki­kap­csol­va. És vé­gül: akik el­jön­nek, higgye­nek ab­ban, hogy há­zas­sá­guk nem­csak az ő szá­muk­ra, ha­nem Is­ten szá­má­ra is fon­tos.

He­ge­dűs At­ti­la és Tün­de

::Nyomtatható változat::