Élő víz
Hétköznapi teológia
Életünk mindennapjait észrevétlenül átszövik a különféle tudományok. Egy egyszerű ebéd elkészítése során is többek között a fizika, a kémia, a biológia, a matematika, a geológia, az esztétika ismereteire támaszkodunk anélkül, hogy a tudományos tevékenység gondolata akár csak megfordulna a fejünkben. Talán nem is hinnénk, hogy a teológia ugyanilyen észrevétlenül és nem kevésbé sűrűn átszövi hétköznapjainkat. Életünk szerves részeként számtalan helyzetben alkalmazzuk, miközben lehet, hogy a különféle teológiai fogalmakkal csak részben, vagy egyáltalán nem is vagyunk tisztában…
– Na, ki van itt? – fogta be a szemem hátulról valaki. Egy kedves ismerős. Ő, akinek váratlan érintése és hangjának jól ismert csilingelése hirtelen örömmel és békességgel szállt meg, és találgatnom sem kellett: egyszerűen csak megfordultam, és átöleltem a kedvesemet, aki jöttével meglepett.
Amikor holnapunkra gondolunk, azt kívánnánk, ne történjen velünk semmi váratlan. Pedig a váratlan ugyanúgy jelentheti azt is, hogy valami jó történik velünk. Az emberi gondolkodást ősidők óta jellemzi az előre nem láthatótól, az ismeretlentől való félelem, amelynek leküzdéséhez egyetlen dologra van szükségünk: hitre.
„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem” – mondja Jézus az év igéjében, biztatva ezzel bennünket, hogy bár nem tudhatjuk, mit tartogat számunkra még ez az év, mégsem kell aggódnunk. Hiszen Isten személyében olyasvalaki áll mögöttünk, aki régi ismerős, aki még nálunk is jobban ismeri szívünk legrejtettebb gondolatait is.
A hit nem más, mint a belé vetett bizalom. Bizalom abban az Istenben, aki szemmel nem látható, fizikailag nem bizonyítható, éppen ezért az értelmünk számára ésszerűtlen lépés lenne rá hagyatkozni. A hittel teli szív mégis képes arra, hogy akkor se nyugtalankodjon, ha nem tudható, mit hoz a holnap – mert ismeri a holnap Urát, s tudja, hogy bármi váratlan származzon is tőle, az csak jóra végződhet.
Mi sem nagyszerűbb, mint a hitnek ezzel az ajándékával indulni előre az ismeretlenbe. Egyedül így válhat a váratlan megnyugtatóvá, a felfoghatatlan elfogadhatóvá, s a pillanat, amikor eltakarja Valaki a szemünket, a látás és megismerés kezdetévé.
Egy kétbalkezes szakmunkástanulót, aki folyton kiejtette a kezéből a szerszámokat, mestere egy nap egy épülő felhőkarcoló tetejére vitt magával dolgozni. A fiatalembernek persze remegett a lába, reszkető kezekkel kapaszkodott a vasrudakba, és valahányszor maga alá pillantott, a szédítő mélység látványától a rosszullét kerülgette.
Nekilátott ugyan a munkának, de alig haladt: minden szerszámát olyan görcsösen szorongatta, hogy egyszerűen képtelen volt a feladatára koncentrálni. Folyton csak az járt a fejében, hogy ha most leejt valamit, azt örökre elveszíti.
Többet nem dolgoztak a felhőkarcolón. A mester azonban így is elérte célját. Mert a tanuló a következő naptól kezdve soha többé nem ejtett el semmit. Nyugodt volt, mert szilárd talaj volt a lába alatt, és tudta, hogy ha leejtene bármit, az akkor sem veszne el. De éppen ez a tudat adott neki nyugalmat, békességet és képességet arra, hogy hiba nélkül végezze a feladatát.
Ez a különbség a reménnyel és a remény nélkül élő ember között. A reménytelen élet számára nincs szilárd kapaszkodó, minden veszteség végérvényes és örökre szóló, s még csak esély sem látszik arra, hogy ez megváltozzon. A reményteljes élet ezzel szemben abban a nyugalomban lehet teljes, hogy bármi nehézség, kudarc vagy veszteség érje is, semmi sem tart örökké. Szilárd talajon áll az ilyen élet: azon a reményen, hogy ha valamit „leejt” is, az nem veszik el. Támasz és kapaszkodó ez, menedék és viszonyítási pont, amelyhez képest könnyen magára és a helyes útra talál az ember – egyik sem vész el.
A Krisztusban hívő ember számára ezt a reményt nyújtja a megváltás és az örök élet ígérete. Bízhatunk abban, hogy nem valami végtelen, sötét semmibe zuhanunk, ha földi életünket elveszítjük, hanem ránk váró ölelő karokba hullunk bele, az öröklét biztonságába és boldogságába.
Ez azonban mégsem jogosít fel felelőtlen és hebehurgya életre, mintha nyugodtan eldobálhatnánk a szerszámainkat, mondván: csak a talajig esnek. Törekednünk kell arra, hogy Krisztus követői maradjunk, s így ő lehessen az a szilárd talaj a lábunk alatt, az a remény, amely békességgel ajándékoz meg bennünket, és messzire űz minden félelmet az életünkből. Kerüljünk bármilyen elkeserítő helyzetbe, a felhőkarcoló tetején egyensúlyozó, rettegő reménytelenség soha sem kell, hogy ismerős érzés legyen számunkra.
Bátrabbak könnyedén ki tudják jelenteni magukról, hogy szeretnek valakit, esetleg valamit. A megfontoltabbak már nem teszik ezt meg olyan könnyen, van, hogy a szinonimák segítségét veszik igénybe, és a „kedvellek”, „szimpatikus vagy nekem” vagy az „igazán jól kijövünk egymással” kifejezésekkel próbálnak meg elfutni az elől, hogy ki kelljen mondaniuk: „szeretlek”.
Kérdés, hogy kimondhatjuk-e ezt egyáltalán valaha is. Szeretet-e az, amit mi érzünk, vagy csak valami ahhoz hasonló, enyhébb változat?
János apostol azt írja: „…nem az a szeretet, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” (1Jn 4,10) Ebben az összehasonlításban a mi szeretetünk természetesen köszönőviszonyban sincs Isten szeretetével. Hiszen ő megmutatta, hogy az igazi szeretet halálos odaadás, mindenre képes áldozat és soha fel nem adó ragaszkodás irántunk, ráadásul megelőlegezve és akár viszonzás nélkül is.
Ez a szeretet, nem pedig az, amire mi mondjuk, hogy szeretünk. Mert a mi szeretetünk sohasem érdek nélküli, mindig viszonzást és köszönetet vár, és csak akkor valósul meg, ha közben mi magunk nem szenvedünk hátrányt. A mi szeretetünk a legjobb esetben is inkább mondható kedveskedésnek, udvariasságnak, esetleg tetszelgésnek, hízelgésnek vagy akár képmutatásnak, ármánykodásnak.
Az igazi szeretetre magunktól sohasem lennénk képesek. Az egyetlen, amire a mi erőnkből telhet, legfeljebb ennek a szeretetnek a viszonzása. De a hatalmas Istennek, aki egyetlen Fiát megváltóul adta nekünk, ugyan miképpen viszonozhatnánk ezt a szeretetet? Adhatunk mi neki bármit is?
Természetesen nem. Nincs semmi, amire korlátozott teremtmény létünkből a Teremtőnek szüksége lenne. Még ránk sincs szüksége, mégis szeret bennünket. Ezt pedig csak egyetlen irányba viszonozhatjuk: ha a Teremtő felé nem, akkor a többi teremtmény, embertársaink felé.
Adósai vagyunk Istennek a szeretetben, amelyet egymás felé kell törlesztenünk. Tartozunk Urunknak azzal, hogy szeretettel fordulunk egymás felé, méghozzá azzal a szeretettel, amelyet a Megváltón keresztül kaptunk tőle. Egyszerűen nem gyűlölhetjük azt az embertársunkat, akiért Jézus ugyanúgy áldozatot hozott, és meghalt, mint értünk.
A szeretet tehát Istennél kezdődik, tőle indul, és csak azzal tudjuk meghálálni, ha nem áll meg nálunk, hanem a Krisztustól ajándékba kapott szeretettel szeretjük mi is egymást.
Zsíros András