Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Éle­tünk min­den­nap­ja­it ész­re­vét­le­nül át­szö­vik a kü­lön­fé­le tu­do­má­nyok. Egy egy­sze­rű ebéd el­ké­szí­té­se so­rán is töb­bek kö­zött a fi­zi­ka, a ké­mia, a bio­ló­gia, a ma­te­ma­ti­ka, a geo­ló­gia, az esz­té­ti­ka is­me­re­te­i­re tá­masz­ko­dunk anél­kül, hogy a tu­do­má­nyos te­vé­keny­ség gon­do­la­ta akár csak meg­for­dul­na a fe­jünk­ben. Ta­lán nem is hin­nénk, hogy a teo­ló­gia ugyan­ilyen ész­re­vét­le­nül és nem ke­vés­bé sű­rűn át­szö­vi hét­köz­nap­ja­in­kat. Éle­tünk szer­ves ré­sze­ként szám­ta­lan hely­zet­ben al­kal­maz­zuk, mi­köz­ben le­het, hogy a kü­lön­fé­le teo­ló­gi­ai fo­gal­mak­kal csak rész­ben, vagy egy­ál­ta­lán nem is va­gyunk tisz­tá­ban…

– Na, ki van itt? – fog­ta be a sze­mem há­tul­ról va­la­ki. Egy ked­ves is­me­rős. Ő, aki­nek vá­rat­lan érin­té­se és hang­já­nak jól is­mert csi­lin­ge­lé­se hir­te­len öröm­mel és bé­kes­ség­gel szállt meg, és ta­lál­gat­nom sem kel­lett: egy­sze­rű­en csak meg­for­dul­tam, és át­ölel­tem a ked­ve­se­met, aki jöt­té­vel meg­le­pett.

Ami­kor hol­na­punk­ra gon­do­lunk, azt kí­ván­nánk, ne tör­tén­jen ve­lünk sem­mi vá­rat­lan. Pe­dig a vá­rat­lan ugyan­úgy je­lent­he­ti azt is, hogy va­la­mi jó tör­té­nik ve­lünk. Az em­be­ri gon­dol­ko­dást ős­idők óta jel­lem­zi az elő­re nem lát­ha­tó­tól, az is­me­ret­len­től va­ló fé­le­lem, amely­nek le­küz­dé­sé­hez egyet­len do­log­ra van szük­sé­günk: hit­re.

„Ne nyug­ta­lan­kod­jék a ti szí­ve­tek: higgye­tek Is­ten­ben, és higgye­tek én­ben­nem” – mond­ja Jé­zus az év igé­jé­ben, biz­tat­va ez­zel ben­nün­ket, hogy bár nem tud­hat­juk, mit tar­to­gat szá­munk­ra még ez az év, még­sem kell ag­gód­nunk. Hi­szen Is­ten sze­mé­lyé­ben olyas­va­la­ki áll mö­göt­tünk, aki ré­gi is­me­rős, aki még ná­lunk is job­ban is­me­ri szí­vünk leg­rej­tet­tebb gon­do­la­ta­it is.

A hit nem más, mint a be­lé ve­tett bi­za­lom. Bi­za­lom ab­ban az Is­ten­ben, aki szem­mel nem lát­ha­tó, fi­zi­ka­i­lag nem bi­zo­nyít­ha­tó, ép­pen ezért az ér­tel­münk szá­má­ra éssze­rűt­len lé­pés len­ne rá ha­gyat­koz­ni. A hit­tel te­li szív még­is ké­pes ar­ra, hogy ak­kor se nyug­ta­lan­kod­jon, ha nem tud­ha­tó, mit hoz a hol­nap – mert is­me­ri a hol­nap Urát, s tud­ja, hogy bár­mi vá­rat­lan szár­maz­zon is tő­le, az csak jó­ra vég­ződ­het.

Mi sem nagy­sze­rűbb, mint a hit­nek ez­zel az aján­dé­ká­val in­dul­ni elő­re az is­me­ret­len­be. Egye­dül így vál­hat a vá­rat­lan meg­nyug­ta­tó­vá, a fel­fog­ha­tat­lan el­fo­gad­ha­tó­vá, s a pil­la­nat, ami­kor el­ta­kar­ja Va­la­ki a sze­mün­ket, a lá­tás és meg­is­me­rés kez­de­té­vé.

Egy két­bal­ke­zes szak­mun­kás­ta­nu­lót, aki foly­ton ki­ej­tet­te a ke­zé­ből a szer­szá­mo­kat, mes­te­re egy nap egy épü­lő fel­hő­kar­co­ló te­te­jé­re vitt ma­gá­val dol­goz­ni. A fi­a­tal­em­ber­nek per­sze re­me­gett a lá­ba, resz­ke­tő ke­zek­kel ka­pasz­ko­dott a vas­ru­dak­ba, és va­la­hány­szor ma­ga alá pil­lan­tott, a szé­dí­tő mély­ség lát­vá­nyá­tól a rosszul­lét ke­rül­get­te.

Ne­ki­lá­tott ugyan a mun­ká­nak, de alig ha­ladt: min­den szer­szá­mát olyan gör­csö­sen szo­ron­gat­ta, hogy egy­sze­rű­en kép­te­len volt a fel­ada­tá­ra kon­cent­rál­ni. Foly­ton csak az járt a fe­jé­ben, hogy ha most le­ejt va­la­mit, azt örök­re el­ve­szí­ti.

Töb­bet nem dol­goz­tak a fel­hő­kar­co­lón. A mes­ter azon­ban így is el­ér­te cél­ját. Mert a ta­nu­ló a kö­vet­ke­ző nap­tól kezd­ve so­ha töb­bé nem ej­tett el sem­mit. Nyu­godt volt, mert szi­lárd ta­laj volt a lá­ba alatt, és tud­ta, hogy ha le­ej­te­ne bár­mit, az ak­kor sem vesz­ne el. De ép­pen ez a tu­dat adott ne­ki nyu­gal­mat, bé­kes­sé­get és ké­pes­sé­get ar­ra, hogy hi­ba nél­kül vé­gez­ze a fel­ada­tát.

Ez a kü­lönb­ség a re­ménnyel és a re­mény nél­kül élő em­ber kö­zött. A re­mény­te­len élet szá­má­ra nincs szi­lárd ka­pasz­ko­dó, min­den vesz­te­ség vég­ér­vé­nyes és örök­re szó­ló, s még csak esély sem lát­szik ar­ra, hogy ez meg­vál­toz­zon. A re­mény­tel­jes élet ez­zel szem­ben ab­ban a nyu­ga­lom­ban le­het tel­jes, hogy bár­mi ne­héz­ség, ku­darc vagy vesz­te­ség ér­je is, sem­mi sem tart örök­ké. Szi­lárd ta­la­jon áll az ilyen élet: azon a re­mé­nyen, hogy ha va­la­mit „le­ejt” is, az nem ve­szik el. Tá­masz és ka­pasz­ko­dó ez, me­ne­dék és vi­szo­nyí­tá­si pont, amely­hez ké­pest könnyen ma­gá­ra és a he­lyes út­ra ta­lál az em­ber – egyik sem vész el.

A Krisz­tus­ban hí­vő em­ber szá­má­ra ezt a re­ményt nyújt­ja a meg­vál­tás és az örök élet ígé­re­te. Bíz­ha­tunk ab­ban, hogy nem va­la­mi vég­te­len, sö­tét sem­mi­be zu­ha­nunk, ha föl­di éle­tün­ket el­ve­szít­jük, ha­nem ránk vá­ró öle­lő ka­rok­ba hul­lunk be­le, az örök­lét biz­ton­sá­gá­ba és bol­dog­sá­gá­ba.

Ez azon­ban még­sem jo­go­sít fel fe­le­lőt­len és he­be­hur­gya élet­re, mint­ha nyu­god­tan el­do­bál­hat­nánk a szer­szá­ma­in­kat, mond­ván: csak a ta­la­jig es­nek. Tö­re­ked­nünk kell ar­ra, hogy Krisz­tus kö­ve­tői ma­rad­junk, s így ő le­hes­sen az a szi­lárd ta­laj a lá­bunk alatt, az a re­mény, amely bé­kes­ség­gel aján­dé­koz meg ben­nün­ket, és messzi­re űz min­den fé­lel­met az éle­tünk­ből. Ke­rül­jünk bár­mi­lyen el­ke­se­rí­tő hely­zet­be, a fel­hő­kar­co­ló te­te­jén egyen­sú­lyo­zó, ret­te­gő re­mény­te­len­ség so­ha sem kell, hogy is­me­rős ér­zés le­gyen szá­munk­ra.

Bát­rab­bak könnye­dén ki tud­ják je­len­te­ni ma­guk­ról, hogy sze­ret­nek va­la­kit, eset­leg va­la­mit. A meg­fon­tol­tab­bak már nem te­szik ezt meg olyan könnyen, van, hogy a szi­no­ni­mák se­gít­sé­gét ve­szik igény­be, és a „ked­vel­lek”, „szim­pa­ti­kus vagy ne­kem” vagy az „iga­zán jól ki­jö­vünk egy­más­sal” ki­fe­je­zé­sek­kel pró­bál­nak meg el­fut­ni az elől, hogy ki kell­jen mon­da­ni­uk: „sze­ret­lek”.

Kér­dés, hogy ki­mond­hat­juk-e ezt egy­ál­ta­lán va­la­ha is. Sze­re­tet-e az, amit mi ér­zünk, vagy csak va­la­mi ah­hoz ha­son­ló, eny­hébb vál­to­zat?

Já­nos apos­tol azt ír­ja: „…nem az a sze­re­tet, ahogy mi sze­ret­jük Is­tent, ha­nem az, hogy ő sze­re­tett min­ket, és el­küld­te a Fi­át en­gesz­te­lő ál­do­za­tul bű­ne­in­kért.” (1Jn 4,10) Eb­ben az össze­ha­son­lí­tás­ban a mi sze­re­te­tünk ter­mé­sze­te­sen kö­szö­nő­vi­szony­ban sincs Is­ten sze­re­te­té­vel. Hi­szen ő meg­mu­tat­ta, hogy az iga­zi sze­re­tet ha­lá­los oda­adás, min­den­re ké­pes ál­do­zat és so­ha fel nem adó ra­gasz­ko­dás irán­tunk, rá­adá­sul meg­elő­le­gez­ve és akár vi­szon­zás nél­kül is.

Ez a sze­re­tet, nem pe­dig az, ami­re mi mond­juk, hogy sze­re­tünk. Mert a mi sze­re­te­tünk so­hasem ér­dek nél­kü­li, min­dig vi­szon­zást és kö­szö­ne­tet vár, és csak ak­kor va­ló­sul meg, ha köz­ben mi ma­gunk nem szen­ve­dünk hát­rányt. A mi sze­re­te­tünk a leg­jobb eset­ben is in­kább mond­ha­tó ked­ves­ke­dés­nek, ud­va­ri­as­ság­nak, eset­leg tet­szel­gés­nek, hí­zel­gés­nek vagy akár kép­mu­ta­tás­nak, ár­mány­ko­dás­nak.

Az iga­zi sze­re­tet­re ma­gunk­tól so­hasem len­nénk ké­pe­sek. Az egyet­len, ami­re a mi erőnk­ből tel­het, leg­fel­jebb en­nek a sze­re­tet­nek a vi­szon­zá­sa. De a ha­tal­mas Is­ten­nek, aki egyet­len Fi­át meg­vál­tó­ul ad­ta ne­künk, ugyan mi­kép­pen vi­szo­noz­hat­nánk ezt a sze­re­te­tet? Ad­ha­tunk mi ne­ki bár­mit is?

Ter­mé­sze­te­sen nem. Nincs sem­mi, ami­re kor­lá­to­zott te­remt­mény lé­tünk­ből a Te­rem­tő­nek szük­sé­ge len­ne. Még ránk sincs szük­sé­ge, még­is sze­ret ben­nün­ket. Ezt pe­dig csak egyet­len irány­ba vi­szo­noz­hat­juk: ha a Te­rem­tő fe­lé nem, ak­kor a töb­bi te­remt­mény, em­ber­tár­sa­ink fe­lé.

Adó­sai va­gyunk Is­ten­nek a sze­re­tet­ben, ame­lyet egy­más fe­lé kell tör­lesz­te­nünk. Tar­to­zunk Urunk­nak az­zal, hogy sze­re­tet­tel for­dul­unk egy­más fe­lé, még­hoz­zá az­zal a sze­re­tet­tel, ame­lyet a Meg­vál­tón ke­resz­tül kap­tunk tő­le. Egy­sze­rű­en nem gyű­löl­het­jük azt az em­ber­tár­sun­kat, aki­ért Jé­zus ugyan­úgy ál­do­za­tot ho­zott, és meg­halt, mint ér­tünk.

A sze­re­tet te­hát Is­ten­nél kez­dő­dik, tő­le in­dul, és csak az­zal tud­juk meg­há­lál­ni, ha nem áll meg ná­lunk, ha­nem a Krisz­tus­tól aján­dék­ba ka­pott sze­re­tet­tel sze­ret­jük mi is egy­mást.

Zsí­ros And­rás

::Nyomtatható változat::