Evangélikusok

Kö­zel hat­van­éves is­me­ret­ség kap­csolt össze az el­hunyt lel­kész test­vér­rel, aki­vel éle­tünk há­rom te­rü­le­tén is olyan szá­lak fűz­ték szo­ros­ra hi­tün­ket és gon­do­lat­vi­lá­gun­kat, me­lyek dön­tő­en be­ágya­zód­tak szol­gá­la­tunk­ba.

Ta­lán az el­ső az aka­dé­mi­án­kon vég­zett teo­ló­gi­ai ta­nul­má­nyok, me­lyek Sop­ron­ban kez­dőd­tek. Ő jó­val előbb jött a vá­ros­ba a fel­vi­dé­ki Fel­ső­sze­li­ből, a gyü­le­ke­zet ár­va­há­zá­ban lelt ott­hon­ra, és így ke­rült a teo­ló­gi­á­ra. Nem vol­tunk ugyan egy év­fo­lyam­ban, de vol­tak kö­zös al­kal­ma­ink, órá­ink, ami­kor teo­ló­gus­tár­sam ak­ti­vi­tá­sá­ra, amely ké­sőbb lel­kész­ként is meg­nyil­vá­nult, fel­fi­gyel­het­tem. Hoz­zá­szó­lá­sai, prob­lé­ma­fel­ve­té­sei a hit és teo­ló­gia, az egyé­ni és kö­zös­sé­gi élet kér­dé­se­i­ben nem a „szá­raz ágon ká­ro­gó var­jú” pesszi­miz­mu­sát su­gall­ták, ha­nem a Krisz­tus­ban meg­gyö­ke­re­zett hit vi­rág­zó fá­ján a jó gyü­mölcs­ter­més ér­de­ké­ben „per­me­te­zett” hoz­zá­szó­lá­sa­i­val a kár­té­kony „fér­ge­se­dés” el­len.

Mint szol­ga­tár­sak is so­kat ta­lál­koz­tunk, ami­kor nem­csak egy ke­rü­let­ben, de egy egy­ház­me­gyé­ben is szol­gál­tuk az Urat.

Vér­tesy Ru­dolf ta­nul­má­nyai vé­gez­té­vel Há­cson kezd­te a gyü­le­ke­ze­ti mun­kát, majd Bá­bony­me­gyer­re ke­rült, ahol a csa­lá­di fé­szek me­le­gé­ben ne­ve­lő­dött két fia, ki­ket sop­ro­ni szár­ma­zá­sú és az ot­ta­ni gyü­le­ke­zet fi­a­tal­jai kö­zött hű­sé­ges szol­gá­la­tot vég­ző hit­ve­sé­vel, Fe­hér Évá­val ne­velt.

1972-től szol­gált Dom­bó­vá­ron, de ek­kor So­mogy­dö­röcs­két is gon­doz­ta. 1996-ban ment nyug­díj­ba.

Kö­zel ke­rült hoz­zám, mint szü­lő­fa­lum – Csi­kós­tőt­tős – gyü­le­ke­ze­té­nek lel­ké­sze is. Örü­lök, hogy a Né­met­or­szág­ba ki­ke­rül­tek­kel va­ló kap­cso­lat­tar­tás­ban, itt­ho­ni és kin­ti né­met nyel­vű is­ten­tisz­te­le­tek tar­tá­sá­ban se­gít­sé­gé­re le­het­tem a Dom­bó­vá­ron mű­kö­dő lel­kész test­vé­rem­nek. Együtt avat­tunk há­bo­rús em­lék­mű­ve­ket Ge­ré­nye­sen és Csi­kós­tőt­tő­sön ma­gyar és né­met nyel­ven. (Eze­ket sza­bad té­ren ál­lí­tot­ták fel a kül­föl­di­ek hat­ha­tós tá­mo­ga­tá­sá­val.)

Kap­cso­la­tunk mé­lyü­lé­sét je­len­tet­te, ami­kor test­vér­bá­tyám csa­lád­tag­ja­i­nak is hosszú időn ke­resz­tül (1977-től nyug­díj­ba me­ne­te­lé­ig) hir­det­te az evan­gé­li­u­mot. Bő­vült szol­gá­la­ta, mert 1979-től Ka­posszek­csőt is gon­doz­ta. Gyá­szo­ló csa­lád­tag­jai, fi­ai és uno­kái mel­lett ott lá­tom egyik szá­mom­ra ked­ves me­nyét, egy­ko­ri kon­fir­man­du­so­mat, Ka­tit, aki mint or­vos erő­sít­het­te szív­be­teg­sé­gé­ben a hosszabb ide­je öz­vegy édes­apát, nagy­apát.

Ezért ami­kor most a Krisz­tus­ról bi­zony­sá­got te­vő csa­lád­tag­ra és gyü­le­ke­ze­tek lel­ki­pász­to­rá­ra gon­dol­va há­lát adunk Is­ten­nek szol­gá­la­tá­ért, kap­cso­lód­junk be egy bib­li­ai gyü­le­ke­zet­nek szó­ló vi­gasz­ta­ló üze­net­be: „…mi is, aki­ket a bi­zony­ság­te­vők­nek ak­ko­ra fel­le­ge vesz kö­rül…, áll­ha­ta­tos­ság­gal fus­suk meg az előt­tünk le­vő pá­lyát. Néz­zünk fel Jé­zus­ra, a hit szer­ző­jé­re és be­tel­je­sí­tő­jé­re, aki… vál­lal­ta a ke­resz­tet…” (Zsid 12,1–2), és győ­zel­mes fel­tá­ma­dá­sá­val re­mény­sé­get adott az itt össze­kö­tő szá­lak szét­sza­kít­ha­tat­lan foly­ta­tá­sá­hoz az őt di­cső­í­tő ma­gasz­ta­lás­ban az örök élet bol­dog ott­ho­ná­ban!

Szi­mon Já­nos