A vasárnap igéje

HÚS­VÉT UTÁ­NI ÖTÖ­DIK (RO­GATE) VA­SÁR­NAP – ZSOLT 130,1–8

Ha­lot­tak nap­ján nagy­apám sír­já­nál el­mond­tuk a Mi­atyán­kot. Ami­kor a vé­gé­hez kö­ze­led­tünk – Pál apos­tol sza­va­i­val él­ve –, egy­szer­re mint­ha pik­ke­lyek es­tek vol­na le a sze­mem­ről. A már sok­szor el­mon­dott imád­ság azok­ban a per­cek­ben szá­mom­ra egyet­len té­má­ban sű­rű­sö­dött össze. Meg­ér­tet­tem, hogy a Mi­atyánk­ban va­ló­já­ban óri­á­si dol­got ké­rünk. Az egész szin­te egyet­len ké­rés: Is­ten le­gyen ir­gal­mas az ör­dög és a bűn ha­tal­ma alatt élő em­ber­hez. „…bo­csásd meg vét­ke­in­ket, …ne vígy min­ket kí­sér­tés­be, de sza­ba­díts meg a go­nosz­tól…” Az­az a bű­ne­ink, a gyen­ge­sé­ge­ink mi­att imád­koz­zuk a Mi­atyán­kot.

És ami­kor Jé­zus a He­gyi be­széd­ben a tő­le ta­nult imád­ság be­ve­ze­tő­jé­ben azt mond­ja, hogy „ti tehát így imád­koz­za­tok”, ak­kor ezt ké­ri tő­lünk: imád­koz­zunk az ir­ga­lom Aty­já­hoz, hogy bű­ne­in­ket el­tö­röl­je. Mert ez az imád­ság. Ez a ti imád­sá­go­tok! – mond­ja Jé­zus. Ez az egy az összes ké­ré­sün­ket ma­gá­ba fog­lal­ja: Is­ten kö­nyö­rül­jön raj­tunk. Hogy meg­ad­ja a min­den­na­pit, és hogy őt va­ló­ban a Ma­gas­sá­gos­nak lás­suk. En­nél na­gyobb szük­sé­günk sem­mi­re sincs!

Imád­sá­gunk­ban sok­szor fé­lén­ken pró­bál­juk rá­ven­ni Urun­kat, hogy le­gyen a jó­te­vőnk, más­kor – min­den­ha­tó­sá­gá­ban bíz­va – meg­gon­do­lat­la­nul ost­ro­mol­juk. A mai va­sár­nap kol­lek­ta imád­sá­gá­ban nem vé­let­le­nül kér­jük: „Ta­níts úgy imád­koz­ni, hogy meg­hall­gat­hass min­ket az Úr Jé­zus Krisz­tus ál­tal.” Imád­koz­ni annyi, mint oda­áll­ni az Úr elé és ir­gal­mát kér­ni.

Igénk­ben a zsol­tá­ros ké­ré­se nem té­to­va ki­ál­tás. A ver­gő­dő lé­lek nem be­le­ki­ált­ja fáj­dal­mát a vak­vi­lág­ba. Jól is­me­ri az Urat, akit meg­szó­lít. Tud­ja, hogy a bű­nök­re ná­la van bo­csá­nat, és ki­zá­ró­lag Is­ten­hez for­dul­hat ké­ré­sé­vel. Ő nem egy­sze­rű­en a Min­den­ha­tó, ha­nem bű­ne­in­ket is­me­rő és bű­ne­in­kért ál­do­za­tot ho­zó, sze­re­tő Atya.

A 130. zsol­tár író­já­val együtt va­la­mi­kép­pen mind­annyi­unk­nak tu­do­má­sunk van ró­la, hogy az em­ber rom­lá­sá­nak, bű­nei or­vos­lá­sá­nak és ha­lá­lá­nak ügye Is­ten ha­tás­kö­ré­be tar­to­zik. En­nek el­le­né­re ke­ve­sen és ke­ve­set kér­jük Urunk­tól, hogy ke­gyel­mez­zen ne­künk. Nem si­e­tünk éle­tün­ket őhoz­zá köt­ni és az ő ve­ze­té­sé­re bíz­ni. Ha nem csak fel­lán­go­lás len­ne a hi­tünk, ak­kor so­sem kel­le­ne ret­teg­nünk, mert Is­ten min­dig ve­lünk jár­na, mi pe­dig Krisz­tu­sért szün­te­len di­csé­ret­tel il­let­nénk őt. Ak­kor meg­ta­pasz­tal­nánk, hogy „min­den jó ado­mány és min­den tö­ké­le­tes aján­dék fe­lül­ről, a vi­lá­gos­ság Aty­já­tól száll alá…” De töb­bet és he­lye­sen imád­koz­ni csak ab­ban az eset­ben tu­dunk, ha ön­vizs­gá­la­tot tar­tunk. Eköz­ben azt fog­juk ész­re­ven­ni, hogy szin­te a 130. zsol­tárt imád­koz­zuk.

Mert a hely­ze­tet nem le­het meg­for­dí­ta­ni. Ami­kor imád­koz­ni kez­dünk, lent va­gyunk. A mély­ség­ből ki­ál­tunk. Ál­la­po­tunk csak ak­kor ja­vul, ami­kor Is­ten le­száll hoz­zánk a mély­be. Ez a szín­tisz­ta igaz­ság. Mind­nyá­jan a zsol­tá­ros hely­ze­té­ből só­vár­gunk a meg­vál­tás­ra, a mély­ség­ből ki­ált­va.

Nincs na­gyobb mély­ség an­nál, ha va­la­ki Is­tent nem an­nak lát­ja, aki, és nem éli át ke­gyel­mé­ből sze­mé­lye­sen fe­lénk for­du­ló, igaz sze­re­te­tét. A 130. zsol­tár­ban meg­szó­la­ló ké­rés emi­att fa­kad föl. Hol van Is­ten? Mennyi­re tá­vol van? Mi­lyen messze van tő­lem, aki ép­pen a mély­ség em­bert pró­bá­ló út­ja­it já­rom?

Ez a mély­ség nem ke­ve­ren­dő össze a krí­zis­be ju­tott em­ber ér­zé­se­i­vel. Nem is a mos­ta­ná­ban oly sok­szor hal­lott mély­sze­gény­ség­gel azo­nos. Ez a mély­ség nem azért nyo­masz­tó, mert egye­dül ma­rad­tunk ben­ne. Nem az okoz­za, hogy nem ta­lá­lunk meg­ér­tés­re, együtt­ér­zés­re. Ez a mély­ség nem az, mint amelyet az az orosz püs­pök él­he­tett át, aki­re húsz­fo­kos hi­deg­ben ad­dig csor­gat­ták a vi­zet, míg jég­szo­bor­rá vál­to­zott, az em­be­ri ke­gyet­len­ség jég­szob­rá­vá. Nem is a ki­fá­ra­dás jut­tat ab­ba a mély­ség­be, amely­ből föl­ki­ál­tunk: Uram!

A mély­ség oka az, hogy hi­ány­zik a Ma­gas­sá­gos. Az em­bert meg­der­mesz­ti min­den­re mél­tat­lan vol­ta. Nem fe­lej­tem el a két gyer­me­két egye­dül ne­ve­lő, fér­jét a fron­ton el­ve­szí­tett idős, tisz­tes­sé­ges asszony mon­da­tát: „Tud­ja, lel­kész­nő, annyi bán­ni­va­ló­ja van az em­ber­nek!” Nem­csak ne­ki le­he­tett olyan sok, ha­nem ne­kem is van, más­nak is, min­den­ki­nek. Eb­ből a hely­zet­ből ki­ál­tunk. És ha Is­ten a bű­nö­ket szá­mon tart­ja, ak­kor ki ma­rad meg? Mert nem egyet­len bűn mi­att for­dul Is­ten­hez a két­ség­be­esett em­ber, ha­nem bű­nök so­ka­sá­ga ta­szít­ja el Is­ten öle­lé­sé­től. Aki át­él­te az Is­ten­nek va­ló tel­jes ki­szol­gál­ta­tott­ság hely­ze­tét, an­nak a mély­ség ezt je­len­ti, és er­ről be­szél a zsol­tá­ros is.

Ami­kor eb­be a mély­ség­be ju­tok, ne­kem is ki kell mon­da­nom, hogy nem ön­ma­gá­ban az el­ve­szett­ség bor­zaszt, ha­nem az a föl­is­me­rés, hogy Is­ten nél­kül nincs se­gít­ség. Csak rá szá­mít­ha­tok, a jó­in­du­la­tá­ra. Nincs más, aki­hez for­dul­hat­nék. Nincs mit ten­nem, nincs mit jó­vá­ten­nem. Csak Is­ten jö­het hoz­zám. És ahogy a zsol­tá­ros tud­ja, hogy Is­ten alá fog száll­ni a mély­be, úgy én is tud­ha­tom. A kér­dés csak az, hogy mi­kor tör­té­nik meg. Mi­kor él­he­tem át? Eb­ben van az imád­ko­zó és az Is­ten kö­zöt­ti kap­cso­lat fe­szült­sé­ge. Mi­kor? Nincs más­nak szí­ve, ha­tal­ma, hogy meg­bo­csás­son. Egye­dül Is­ten az, aki meg­bo­csát­ja a bű­nö­ket, aki a ha­lált le­győ­ző Fi­á­ban meg­szán ben­nün­ket.

Min­dig vár­juk Urun­kat. Éhez­zük a ke­gyel­mét. Mi­kor jön? Reg­gel, az őr­vál­tás­kor? Éj­sza­ka, ami­kor egy bet­le­he­mi is­tál­ló­ban Má­ria a Jé­zus ne­vet ad­ja a gyer­me­ké­nek? Haj­nal­ban, ami­kor az üres sír lát­vá­nya fo­gad­ja az asszo­nyo­kat? Ab­ban az órá­ban, ami­kor a ke­resz­ten el­vé­gez­te­tett? Egyet­len pil­la­nat­ban tet­ten ér­he­tő?

Is­ten nem szü­ne­tel­te­ti a ke­gyel­met. Hi­szen ha ezt ten­né, ő ma­ga szűn­ne meg lé­tez­ni. Van ke­gye­lem! Nem egyet­len pil­la­nat­ban árad ki csu­pán, ha­nem ál­lan­dó­an. Az éle­tünk meg­annyi per­cé­ben föl­is­mer­jük, ész­re­vesszük, mert be­le­bor­zon­gunk, hogy Is­ten új­ra je­lét ad­ta sze­re­te­té­nek, meg­tar­tot­ta ígé­re­tét, kö­nyö­rült raj­tunk. A mély­ség­ben lé­vő em­ber – ha föl­te­kint – min­dig lát­ja, hogy ki van oda­fönn.

Kli­ment­né Fe­ren­czy And­rea