Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 19
- Felülről száll alá…
A vasárnap igéje
HÚSVÉT UTÁNI ÖTÖDIK (ROGATE) VASÁRNAP – ZSOLT 130,1–8
Hozzászólás a cikkhez
Felülről száll alá…
Halottak napján nagyapám sírjánál elmondtuk a Miatyánkot. Amikor a végéhez közeledtünk – Pál apostol szavaival élve –, egyszerre mintha pikkelyek estek volna le a szememről. A már sokszor elmondott imádság azokban a percekben számomra egyetlen témában sűrűsödött össze. Megértettem, hogy a Miatyánkban valójában óriási dolgot kérünk. Az egész szinte egyetlen kérés: Isten legyen irgalmas az ördög és a bűn hatalma alatt élő emberhez. „…bocsásd meg vétkeinket, …ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól…” Azaz a bűneink, a gyengeségeink miatt imádkozzuk a Miatyánkot.
És amikor Jézus a Hegyi beszédben a tőle tanult imádság bevezetőjében azt mondja, hogy „ti tehát így imádkozzatok”, akkor ezt kéri tőlünk: imádkozzunk az irgalom Atyjához, hogy bűneinket eltörölje. Mert ez az imádság. Ez a ti imádságotok! – mondja Jézus. Ez az egy az összes kérésünket magába foglalja: Isten könyörüljön rajtunk. Hogy megadja a mindennapit, és hogy őt valóban a Magasságosnak lássuk. Ennél nagyobb szükségünk semmire sincs!
Imádságunkban sokszor félénken próbáljuk rávenni Urunkat, hogy legyen a jótevőnk, máskor – mindenhatóságában bízva – meggondolatlanul ostromoljuk. A mai vasárnap kollekta imádságában nem véletlenül kérjük: „Taníts úgy imádkozni, hogy meghallgathass minket az Úr Jézus Krisztus által.” Imádkozni annyi, mint odaállni az Úr elé és irgalmát kérni.
Igénkben a zsoltáros kérése nem tétova kiáltás. A vergődő lélek nem belekiáltja fájdalmát a vakvilágba. Jól ismeri az Urat, akit megszólít. Tudja, hogy a bűnökre nála van bocsánat, és kizárólag Istenhez fordulhat kérésével. Ő nem egyszerűen a Mindenható, hanem bűneinket ismerő és bűneinkért áldozatot hozó, szerető Atya.
A 130. zsoltár írójával együtt valamiképpen mindannyiunknak tudomásunk van róla, hogy az ember romlásának, bűnei orvoslásának és halálának ügye Isten hatáskörébe tartozik. Ennek ellenére kevesen és keveset kérjük Urunktól, hogy kegyelmezzen nekünk. Nem sietünk életünket őhozzá kötni és az ő vezetésére bízni. Ha nem csak fellángolás lenne a hitünk, akkor sosem kellene rettegnünk, mert Isten mindig velünk járna, mi pedig Krisztusért szüntelen dicsérettel illetnénk őt. Akkor megtapasztalnánk, hogy „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről, a világosság Atyjától száll alá…” De többet és helyesen imádkozni csak abban az esetben tudunk, ha önvizsgálatot tartunk. Eközben azt fogjuk észrevenni, hogy szinte a 130. zsoltárt imádkozzuk.
Mert a helyzetet nem lehet megfordítani. Amikor imádkozni kezdünk, lent vagyunk. A mélységből kiáltunk. Állapotunk csak akkor javul, amikor Isten leszáll hozzánk a mélybe. Ez a színtiszta igazság. Mindnyájan a zsoltáros helyzetéből sóvárgunk a megváltásra, a mélységből kiáltva.
Nincs nagyobb mélység annál, ha valaki Istent nem annak látja, aki, és nem éli át kegyelméből személyesen felénk forduló, igaz szeretetét. A 130. zsoltárban megszólaló kérés emiatt fakad föl. Hol van Isten? Mennyire távol van? Milyen messze van tőlem, aki éppen a mélység embert próbáló útjait járom?
Ez a mélység nem keverendő össze a krízisbe jutott ember érzéseivel. Nem is a mostanában oly sokszor hallott mélyszegénységgel azonos. Ez a mélység nem azért nyomasztó, mert egyedül maradtunk benne. Nem az okozza, hogy nem találunk megértésre, együttérzésre. Ez a mélység nem az, mint amelyet az az orosz püspök élhetett át, akire húszfokos hidegben addig csorgatták a vizet, míg jégszoborrá változott, az emberi kegyetlenség jégszobrává. Nem is a kifáradás juttat abba a mélységbe, amelyből fölkiáltunk: Uram!
A mélység oka az, hogy hiányzik a Magasságos. Az embert megdermeszti mindenre méltatlan volta. Nem felejtem el a két gyermekét egyedül nevelő, férjét a fronton elveszített idős, tisztességes asszony mondatát: „Tudja, lelkésznő, annyi bánnivalója van az embernek!” Nemcsak neki lehetett olyan sok, hanem nekem is van, másnak is, mindenkinek. Ebből a helyzetből kiáltunk. És ha Isten a bűnöket számon tartja, akkor ki marad meg? Mert nem egyetlen bűn miatt fordul Istenhez a kétségbeesett ember, hanem bűnök sokasága taszítja el Isten ölelésétől. Aki átélte az Istennek való teljes kiszolgáltatottság helyzetét, annak a mélység ezt jelenti, és erről beszél a zsoltáros is.
Amikor ebbe a mélységbe jutok, nekem is ki kell mondanom, hogy nem önmagában az elveszettség borzaszt, hanem az a fölismerés, hogy Isten nélkül nincs segítség. Csak rá számíthatok, a jóindulatára. Nincs más, akihez fordulhatnék. Nincs mit tennem, nincs mit jóvátennem. Csak Isten jöhet hozzám. És ahogy a zsoltáros tudja, hogy Isten alá fog szállni a mélybe, úgy én is tudhatom. A kérdés csak az, hogy mikor történik meg. Mikor élhetem át? Ebben van az imádkozó és az Isten közötti kapcsolat feszültsége. Mikor? Nincs másnak szíve, hatalma, hogy megbocsásson. Egyedül Isten az, aki megbocsátja a bűnöket, aki a halált legyőző Fiában megszán bennünket.
Mindig várjuk Urunkat. Éhezzük a kegyelmét. Mikor jön? Reggel, az őrváltáskor? Éjszaka, amikor egy betlehemi istállóban Mária a Jézus nevet adja a gyermekének? Hajnalban, amikor az üres sír látványa fogadja az asszonyokat? Abban az órában, amikor a kereszten elvégeztetett? Egyetlen pillanatban tetten érhető?
Isten nem szünetelteti a kegyelmet. Hiszen ha ezt tenné, ő maga szűnne meg létezni. Van kegyelem! Nem egyetlen pillanatban árad ki csupán, hanem állandóan. Az életünk megannyi percében fölismerjük, észrevesszük, mert beleborzongunk, hogy Isten újra jelét adta szeretetének, megtartotta ígéretét, könyörült rajtunk. A mélységben lévő ember – ha föltekint – mindig látja, hogy ki van odafönn.
Klimentné Ferenczy Andrea
::Nyomtatható változat::
|