Egyházunk egy-két hete

Ku­tyá­ból nem lesz sza­lon­na?

A tu­dó­sí­tás fel­cí­mé­ben ol­vas­ha­tó ma­gyar köz­mon­dást Sze­ve­ré­nyi Já­nos ad­ta a Nyír­egy­há­zát kö­rül­öle­lő bo­kor­ta­nyák egyi­kén tar­tott há­rom­na­pos evan­gé­li­zá­ci­ós so­ro­za­tá­nak cí­mé­ül. A szín­tisz­ta evan­gé­li­kus Man­da­bo­kor mű­ve­lő­dé­si há­zá­ba szer­ve­zett misszi­ói szol­gá­lat­ra a kö­zel­múlt­ban pa­ró­ku­si vizs­gát tett fi­a­tal be­osz­tott lel­kész, Zsar­nai Krisz­ti­án hív­ta meg az or­szá­gos misszi­ói lel­készt, aki most, a ma­já­li­sok hét­vé­gé­jén tu­dott ele­get ten­ni a fel­ké­rés­nek. Mind­há­rom nap al­kal­ma­in mind a száz­öt­ven szék gaz­dá­ra ta­lált a kul­túr­ház­ban, sőt a fal mel­let­ti ál­ló­he­lyek is „el­kel­tek”…

A Nyír­egy­há­zi Evan­gé­li­kus Egy­ház­köz­ség­nek az ál­la­mo­sí­tás előtt a Man­da­bo­kor­ban is volt is­ko­lá­ja (ab­ban tar­tot­ták az is­ten­tisz­te­le­te­ket), ám né­hány éve – a kör­ze­te­sí­tés mi­att – meg­szün­tet­ték az ok­ta­tást. A he­lyi la­ko­sok ál­ta­lá­ban ugyan bé­ké­sen meg­fér­nek a mű­ve­lő­dé­si ház­ban, de – az élén­kü­lő hit­élet je­gyé­ben – már na­gyon vágy­nak sa­ját ima­ház­ra, gyü­le­ke­ze­ti te­rem­re. Az el­múlt két év­ben a fi­a­ta­lok szá­ma is meg­nö­ve­ke­dett az al­kal­ma­kon, ezért a he­lyi kö­zös­ség ké­rést ter­jesz­tett az egy­ház­me­gyei pres­bi­té­ri­um elé: el sze­ret­nék kez­de­ni sa­ját ima­há­zuk épí­té­sét. (A vá­ros ön­kor­mány­za­ta ígé­ret tett ar­ra, hogy a bo­kor­ta­nya kö­ze­pén, a je­len­le­gi mű­ve­lő­dé­si ház mel­lett in­gyen tel­ket biz­to­sít az egy­ház­köz­ség szá­má­ra.)

Ami­óta a fel­sőbb egy­há­zi testület ál­dá­sát ad­ta a kez­de­mé­nye­zés­re, a man­dai al­kal­ma­kon bár­ki el­vi­he­ti a cél­ado­má­nyok be­fi­ze­té­sé­re szol­gá­ló csek­ket, vagy vá­sá­rol­hat a bank­je­gyek­kel azo­nos cím­le­tű, úgy­ne­ve­zett tég­la­ku­po­nok­ból, ame­lye­ken ez az ige ol­vas­ha­tó: „Ha az Úr nem épí­ti a há­zat, hi­á­ba fá­ra­doz­nak az épí­tők.” (Zsolt 127,1)

Az 1753-ban ala­pí­tott egy­ház­köz­ség vá­ros- és temp­lom­épí­tő őse­i­nek mai uno­kái is élő hi­tük­ről és egy­ház­sze­re­te­tük­ről tesz­nek bi­zony­sá­got ez­zel az épít­ke­zé­si szán­dé­kuk­kal. Ám előbb az élő kö­vek­ből ál­ló lel­ki ház­nak kell fel­épül­nie és meg­szi­lár­dul­nia, hogy a kül­ső épít­ke­zés is megkezdődhes­sen. Ezt a célt szol­gál­ta a misszi­ói lel­kész mos­ta­ni lá­to­ga­tá­sa.

Sze­ve­ré­nyi Já­nos is­mert bib­li­ai hit­hő­sök élet­pél­dá­ján mu­tat­ta be, hogy Is­ten ma is élő Úr, és cso­dá­kat te­het; az ő ke­zé­ben bi­zony a ku­tyá­ból is sza­lon­na le­het! Az Út­mu­ta­tó múlt évi, de örök ér­vé­nyű igé­jé­vel cá­fol­ta meg a né­pi köz­mon­dást: „Ami le­he­tet­len az em­be­rek­nek, az Is­ten­nek le­het­sé­ges.” (Lk 18,27)

Pén­tek es­te az ige­hir­de­tő ezt Mó­zes pél­dá­já­val iga­zol­ta. Nem Mózes je­lent­ke­zett ve­ze­tő­nek, sőt sza­bad­ko­zott is, de Is­ten el­hí­vá­sá­nak – mely az égő, de el nem égő csip­ke­bo­kor­ból szólt hoz­zá – nem tu­dott el­len­áll­ni. Az Úr már a szü­le­té­se előtt in­téz­ke­dett: az is­ten­fé­lő bá­bák nem öl­ték meg a fiú­gyer­me­ke­ket, a fá­raó pa­ran­csa el­le­né­re.

Az ön­tör­vé­nyű Pé­tert is a ta­ga­dá­so­kon át ve­zet­te az apos­tol­ság út­ján; há­rom­szor kér­dez­te tő­le Jé­zus: „…sze­retsz-e en­gem?” A sze­mé­lyes vá­laszt a mai ta­nít­vá­nyok sem úsz­hat­ják meg; er­re fi­gyel­mez­te­tett a szom­bat es­ti lé­lek­épí­tő üze­net.

A va­sár­nap reg­ge­li is­ten­tisz­te­le­ten pe­dig a pál­for­du­lás­sal bi­zo­nyí­tot­ta az ige­hir­de­tő, hogy még­sem igaz a köz­mon­dás, mert ha Krisz­tus kö­ve­tő­i­nek ül­dö­ző­jé­ből a po­gá­nyok apos­to­la, Is­ten vá­lasz­tott esz­kö­ze lett, ak­kor ve­lünk, ben­nünk is meg­tör­tén­het ez a vál­to­zás. Igaz, hogy nem a sa­ját erőnk­ből, raj­tunk is csak az Is­ten se­gít­het, de ő ma is élő Úr, és ne­ki sem­mi sem le­he­tet­len.

Az el­mon­dot­tak gya­kor­la­ti bi­zo­nyí­té­ká­val szol­gált a va­sár­na­pi is­ten­tisz­te­le­ten bi­zony­sá­got te­vő Kar­dos Já­nos, akit az Úr sza­ba­dí­tott ki a dro­gok, az al­ko­hol fog­sá­gá­ból, és aki ma a Kék­ke­reszt Egye­sü­let he­lyi szer­ve­ze­té­nek ak­tív mun­ká­sa­ként szol­gál egy­ko­ri sors­tár­sai kö­zött, hir­det­ve a sza­ba­du­lás öröm­hí­rét.

A zá­ró ün­ne­pi, moz­gó úr­va­cso­rás is­ten­tisz­te­le­ten a kö­zös­ség tag­jai együtt örül­tek az örü­lők­kel és sír­tak a sí­rók­kal. A kör­ze­ti lel­kész két fi­a­tal fel­nőt­tet ke­resz­telt meg és há­rom fi­a­talt kon­fir­mált. Az édes­anyá­kat és nagy­ma­má­kat gyö­nyö­rű vi­rág­gal kö­szön­töt­ték a gyer­me­kek, s egy édes­anya Kaff­ka Mar­git egyik ke­vés­sé is­mert ver­sét mond­ta el mély át­élés­sel.

Ezen a misszi­ós öröm­ün­ne­pen fi­a­ta­los evan­gé­li­u­mi éne­kek csen­dül­tek fel gi­tár­kí­sé­ret­tel, s az ének­lés va­sár­nap­ján be­töl­töt­ték a kul­túr­ter­met az Is­tent és Jé­zust di­cső­í­tő, szív­ből jö­vő ver­ses imád­sá­gok, vá­la­szul az ige­hir­de­tés­ből fe­lé­jük áradt men­tő, ke­re­ső, élet­át­for­má­ló is­te­ni sze­re­tet­re. „Éne­kel­je­tek az Úr­nak új éne­ket, mert cso­dá­kat tett!” (Zsolt 98,1)

Ga­rai And­rás