Napról napra

Va­sár­nap

Az az üze­net, ame­lyet kez­det­től fog­va hal­lot­ta­tok, hogy sze­res­sük egy­mást. Aki gyű­lö­li a test­vé­rét, az em­ber­gyil­kos. 1Jn 3,11.15 (2Móz 20,13; Jn 16,23b–28/29–32/33; 1Tim 2,1–6a; Zsolt 95) A Szent­írás két em­ber kap­cso­la­tá­ban nem be­szél az arany kö­zép­út­ról, az „él­ni és él­ni hagy­ni” el­vé­ről, a kö­zöm­bös­ség­ről. Két le­he­tő­sé­get vil­lant fel: sze­re­tet vagy gyű­lö­let, élet vagy ha­lál. A ket­tő kö­zött ott tá­tong az az át­hi­dal­ha­tat­la­nul mély­nek tű­nő sza­ka­dék, ame­lyen em­ber sa­ját ere­jé­ből még nem kelt át so­ha. Jé­zus Krisz­tus hi­dat vert a mély­ség fö­lé, és át­visz a túl­só part­ra – ha­lál­ból élet­re, a gyű­lö­let­ből a sze­re­tet­re.

Hét­fő

Az em­ber­nek az ér­tel­me ter­ve­li ki út­ját, de az Úr irá­nyít­ja já­rá­sát. Péld 16,9 (Jn 3,27;1Kir 3,5–15; Zsid 4,1–13) „Em­ber ter­vez, Is­ten vé­gez” – köz­hely­sze­rű­en és re­zig­nál­tan mon­do­gat­ják ezt az em­be­rek, ami­kor va­la­ki idő előtt halt meg, vagy egy jó terv ku­darc­ba ful­ladt. Mint­ha Is­ten va­la­mi koz­mi­kus ün­nep­ron­tó len­ne, aki meg­hi­ú­sít­ja mind­azt a jót, amit az em­be­rek ki­ter­vel­tek. Is­ten igé­je ép­pen az el­len­ke­ző­jé­re akar rá­mu­tat­ni. Az em­ber ere­den­dő­en bű­nös, és szán­dé­kai köz­vet­le­nül vagy köz­vet­ve ön­ző és go­nosz cé­lo­kat szol­gál­nak, de az Úr­nak van egy sok­kal na­gyobb, át­fo­gó ter­ve, amellyel az üd­vös­ség irá­nyá­ba kor­má­nyoz­za a vi­lá­got. En­nek a terv­nek mi is a ré­szei va­gyunk – há­la Is­ten­nek!

Kedd

Jé­zus így szólt ta­nít­vá­nya­i­hoz: „Nek­tek meg­ada­tott, hogy ért­sé­tek az Is­ten or­szá­ga tit­ka­it.” Lk 8,10 (Ézs 50,4b; 2Móz 17,8–13; Zsid 4,14–5,10) A ta­nít­vány­ság nem ke­ve­seb­bet je­lent, mint hogy be­te­kin­tést nyer­he­tünk a leg­na­gyobb ti­tok­ba, Is­ten rej­té­lyes ter­vé­be. Vá­laszt ka­punk ar­ra a leg­ne­he­zebb kér­dés­re, hogy mi cél­ból is élünk a föl­dön. Jé­zus élete és ta­ní­tá­sai meg­je­lö­lik előt­tünk azt az utat, ame­lyet a föld leg­több la­kó­ja hasz­ta­la­nul ke­res. Sö­tét val­lá­si prak­ti­kák, élet­re szó­ló fo­ga­dal­mak, ön­sa­nyar­ga­tá­sok és vé­res ri­tu­á­lék jel­lem­zik azo­kat az erő­fe­szí­té­se­ket, ame­lyek­kel más vi­lág­val­lá­sok hí­vei el akar­ják ér­ni az üd­vös­sé­get. Jé­zus Krisz­tus ál­tal Is­ten meg­mu­tat­ta vég­te­len sze­re­te­tét: in­gyen, ke­gye­lem­ből ajánl­ja fel ne­künk az örök éle­tet.

Szer­da

Bár­csak az Úr egész né­pe pró­fé­ta vol­na, és ne­kik is ad­ná lel­két az Úr! 4Móz 11,29 (Róm 12,4–5; Lk 11,1–4; Zsid 5,11–6,8) Az Úr pa­ran­csá­ra Mó­zes ki­vá­lasz­tott a pusz­tá­ban ván­dor­ló nép kö­zül het­ven vént, hogy ve­le osz­toz­za­nak a ve­ze­tés ter­he­i­ben, és Is­ten aka­ra­tát köz­ve­tít­sék. De Is­ten a ki­vá­lasz­tot­ta­kon kí­vül még má­sik ket­tő­nek, El­dád­nak és Mé­dád­nak is meg­ad­ta a Szent­lé­lek aján­dé­kát, így azok is pró­fé­tál­ni kezd­tek a tá­bor­ban. Jó­zsué meg akar­ta til­ta­ni ne­kik a szol­gá­la­tot. Er­re hang­zik fel Mó­zes só­haj­tá­sa: bár­csak min­den­ki meg­kap­ná a pró­fé­tá­lás Lel­két! Is­ten Lel­ké­nek ma sem le­het ha­tá­ro­kat szab­ni. Hi­szem, hogy a ke­resz­tény gyü­le­ke­ze­tek­ben is szám­ta­lan lel­ki aján­dék rej­lik – saj­nos több­nyi­re ki­ak­ná­zat­la­nul. A leg­több he­lyen ugyan­is még min­dig úgy te­kin­te­nek a lel­ké­szek­re (és ta­lán a lel­ké­szek ön­ma­guk­ra is), mint ma­gá­nyos har­co­sok­ra, akik mai Mó­ze­sek­ként egye­dül hor­doz­zák a szol­gá­lat min­den ter­hét. Pe­dig tu­dom, hogy kö­zös­sé­ge­ink­ben van­nak, akik meg­kap­ták a ta­ní­tás, a be­teg­lá­to­ga­tás, a lel­ki­gon­do­zás vagy a bi­zony­ság­té­tel aján­dé­kát, de a töb­bi­ek el­né­mít­ják őket.

Csü­tör­tök

Mert nem örök­ké per­lek, és nem vég nél­kül ha­rag­szom – így szól az Úr. Ézs 57,16 (Róm 8,34; Lk 24,/44–49/50–53; Ap­Csel 1,3–4/5–7/8–11; Zsolt 68,1–21) A pró­fé­ta bi­zony­sá­got tesz ar­ról a kö­nyö­rü­lő Is­ten­ről, akit még nem is­mer­he­tett úgy, ahogy Jé­zus Krisz­tus­ban meg­is­mer­tet­te (ki­nyi­lat­koz­tat­ta) ma­gát, és sze­re­te­tét és ke­gyel­mét sem fog­hat­ta fel a ma­ga tel­jes­sé­gé­ben, ahogy Jé­zus Krisz­tus­ban tes­tet öl­tött. Mert ő el­hoz­ta a sza­ba­du­lást – min­den em­be­ri kép­ze­le­tet fe­lül­mú­ló mó­don – nem­csak Iz­ra­el né­pé­nek, de az egész em­be­ri­ség­nek. Az övé az egyet­len név az ég alatt, amely­ben üd­vös­sé­günk van. Fö­lös­le­ges más­fe­lé ke­res­gél­nünk.

Pén­tek

Vesz­te­ge­tés­re szánt aján­dé­kot ne fo­gadj el, mert az ilyen aján­dék vak­ká te­szi a vi­lá­go­san lá­tó­kat, és az igaz be­szé­det is el­csa­var­ja. 2Móz 23,8 (1Jn 4,16; Jn 18,33–38; Zsid 6,9–20) Az el­múlt évek, év­ti­ze­dek szo­mo­rú ta­pasz­ta­la­ta, hogy or­szá­gunk­ban sok min­den­ki meg­vá­sá­rol­ha­tó. De – bár­mennyi­re jóles­ne is – ezt az ősi in­tel­met nem al­kal­maz­hat­juk pusz­tán ko­runk ha­tal­ma­sa­i­ra. Min­den em­ber­hez szól, hi­szen mind­nyá­jan fe­le­lős­sé­get hor­do­zunk, dön­té­se­ink­kel egy­más sor­sát be­fo­lyá­sol­juk. Az ige fi­gyel­mez­tet: ne a sa­ját hasz­nun­kat vagy az em­be­rek tet­szé­sét ke­res­sük, ha­nem kér­jük Is­ten böl­cses­sé­gét és ve­ze­té­sét a min­den­nap­ja­ink­ra.

Szom­bat

Ő az Úr. Te­gye azt, amit jó­nak lát. 1Sám 3,18 (Jn 6,40; Ef 6,18–20/21–22/23–24; Zsid 7,1–10) Éli fő­pap ezek­kel a re­zig­nált sza­vak­kal nyug­táz­ta Is­ten üze­ne­tét, ame­lyet az if­jú Sá­mu­el tol­má­csolt fe­lé­je. Ne­ki és fi­a­i­nak bűn­hőd­niük kell majd az el­kö­ve­tett vissza­élé­se­kért. Ke­se­rű­en, de még­is el­fo­gad­ja Is­ten aka­ra­tát, mert tud­ja, hogy az ő dön­té­sei szen­tek és min­den­kor jók. Ne­künk is Jé­zus ke­reszt­jé­re né­ző hit­tel kell Is­ten ke­zé­ből min­dent el­fo­gad­nunk, ami­kor pél­dá­ul a be­teg­ség, a gyász vagy a ma­gány sö­tét ár­nyé­ka ve­tül éle­tünk­re. „Mit Is­ten tesz, mind jó ne­kem, és bölcs min­den vég­zé­se.” Ez le­gyen a mai na­punk (akár egész éle­tünk) mot­tó­ja.

Sá­ghy Ba­lázs