Cantate

„Ha fel­emel­te­tem a föld­ről, ma­gam­hoz von­zok min­de­ne­ket” (Jn 12,32) – a hús­vét utá­ni 6. va­sár­nap he­ti igé­jé­ben az ál­do­zó­csü­tör­tö­kön menny­be vé­te­tett Krisz­tus szó­lít meg ben­nün­ket. Az ő sza­va­i­ra mint­egy kö­zös vá­lasz­ként szó­lal meg a gyü­le­ke­zet aj­kán he­ti éne­künk imád­sá­gos szö­ve­ge: Jé­zus Krisz­tus, egy Mes­te­rünk (EÉ 366). Azon­ban nem­csak vissza­fe­lé, menny­be­me­ne­tel ün­ne­pé­re te­kint e szö­veg, ha­nem má­so­dik vers­sza­ká­val, mely a Szent­lé­lek ki­töl­té­sét ké­ri – „A te Szent­lel­ke­det ad­jad né­künk!” –, egy­ben a kö­zel­gő pün­kösd fe­lé is irá­nyít­ja fi­gyel­mün­ket.

Ez a 16. szá­zad­ból szár­ma­zó ének igen sa­já­tos da­rab­ja éne­kes­köny­vünk­nek: ere­de­té­ről, szö­ve­gé­nek és dal­la­má­nak szer­ző­jé­ről sem­mi­lyen adat nem ma­radt ránk. Olyan kor­ból va­ló, amely még nem tar­tot­ta ter­mé­sze­tes­nek, hogy a szer­ző ne­vét is meg­örö­kít­se az ének­szö­veg mel­lett, s így a 16. szá­za­di da­rab­ja­ink je­len­tős ré­sze név­te­le­nül ma­radt fenn.

He­ti éne­künk szö­ve­gé­nek leg­ré­geb­bi fel­jegy­zé­sét az 1600 kö­rül össze­ál­lí­tott Bat­thyá­ny gra­du­ál­ban ta­lál­juk, amely a gyu­la­fe­hér­vá­ri püs­pök­ről, Bat­thyá­ny Ig­nác­ról kap­ta ne­vét. Kot­tá­val kö­zölt dal­la­mai ré­vén – a gya­ko­ri hang­hi­bák, el­írá­sok el­le­né­re is – a ma­gyar nép­ének­tör­té­net ér­té­kes for­rá­sa e kéz­irat, mely­ben a Jé­zus Krisz­tus, egy Mes­te­rünk kez­de­tűn kí­vül még az Ó, mi ke­gyel­mes Krisz­tu­sunk (EÉ 196), va­la­mint az Új vi­lá­gos­ság je­le­nék (EÉ 258) cí­mű éne­ke­in­ket is meg­ta­lál­juk. A Bat­thyá­ny kó­dex­ben ol­vas­ha­tó hét stró­fa tar­tal­ma ugyan azo­nos a mai for­má­val, kis­sé ne­héz­kes ver­se­lé­sén azon­ban ja­ví­ta­ni­uk kel­lett a ké­sőb­bi éne­kes­köny­vek­nek, így ma már egy pro­zó­di­a­i­lag sze­ren­csé­sebb, gyü­le­ke­zet­sze­rűbb for­má­ban éne­kel­het­jük.

Az 1778-ban ki­adott „öreg” deb­re­ce­ni éne­kes­könyv az el­ső olyan for­rás, mely­ben a 366-os ének kot­tá­val sze­re­pel. Ez a gyűj­te­mény még a 19. szá­zad ele­jén meg­in­du­ló, a ha­gyo­má­nyos ének­anya­got meg­rit­kí­tó egy­ház­ze­nei „re­for­mok” előtt ké­szült el, így két év­szá­zad pro­tes­táns ének­kin­csé­nek s nagy­részt meg­örö­kí­tet­len dal­la­ma­i­nak utol­só nagy­sza­bá­sú össze­fog­la­lá­sa lett. Er­re utal az „öreg” jel­ző is, mely nagy for­má­tu­mút je­lent.

A deb­re­ce­ni éne­kes­könyv­ben a mai szö­veg­va­ri­áns­sal szin­te szó­ról szó­ra egye­ző for­mát lát­ha­tunk. A har­ma­dik vers­szak­ban azon­ban, mely azért kö­nyö­rög, hogy a Szent­lé­lek „bű­nös éle­tün­ket meg­job­bít­sa”, ér­de­mes egy­szer az „öreg” deb­re­ce­ni éne­kes­könyv meg­fo­gal­ma­zá­sát is át­gon­dol­nunk s an­nak szi­go­rú sza­va­it meg­szív­lel­nünk: „Mi szí­vün­ket meg­újít­sa, / Se­be­in­ket meg­gyó­gyít­sa, / Ve­szett er­köl­csün­ket meg­job­bít­sa!”

Fe­ke­te Ani­kó