A vasárnap igéje
HÚSVÉT UTÁNI HATODIK (EXAUDI) VASÁRNAP – JÓZS 23, 14–16
Az elismerés éltet!
A fontos megbeszélésekről emlékeztető készül. Nem jegyzőkönyv, hogy mindent szó szerint rögzítsen, de az emlékeztető feljegyzések minden – a jövőt illető – döntést megörökítenek addig, míg a megbeszélt tervek valóra nem válnak.
Isten ezeket az emlékeztetőket nem papírlapon, hanem élőszóban adja át újra meg újra népének. Átadta Mózes által s az őt követő próféták által. Ma Józsué szájából hangzik ez az emlékeztető. S bár egy halálára készülő ember mondja, mégsem az utolsó szó jogán elmondott igazság ez. Akik hallják, azoknak ezzel kell élniük. Ezt kell tovább vinniük. Józsué szavai stafétabotként érkeznek a tovább élő generációk lelkébe. S ez az, ami méltóságteljessé és erőssé teszi ezeket a mondatokat. Nem emberről szólnak ugyanis, hanem a mindenható Istenről. Az őket kiválasztó, vezető, róluk gondoskodó Úrról.
„Ismerjétek el teljes szívetekkel és teljes lelketekkel…” Józsué megálljt kér, és vár. Mert az ember hajlamos futtában figyelni, miközben egész mással foglalkozik. Pedig vannak idők, amikor zajlanak az események – és vannak idők, amelyek az elemzés, a megfontolás időszakai. S akit Isten a vezetés szolgálatával bízott meg – legyen a feladata egy egész nép vagy „csak” egy család vezetése –, azt megáldja a „megálljt parancsolni tudás” képességével is. A lényeges pillanatokban. Azért, hogy felismerjék: ami egykor az Úr ígéreteként lebegett csak a szemük előtt, mostanra múlttá lett. Beteljesedett. Megérett a visszatekintésre. Amit sok évvel azelőtt szívükbe és lelkükbe vésett be Isten, az nem törlődött, nem kopott meg. Ellenkezőleg: eleven erővel beteljesedett!
Szükséges megállni és ezt elismerni. Akkoriban azt, hogy Isten a „tejjel-mézzel folyó Kánaánt” ígérte nekik, s immár ezen a megígért földön letelepedve emlékezhetnek. S vele azt, hogy tényleg minden szó szerint teljesedett. Nem maradt ki belőle semmi menet közben vagy az új helyzetek következtében. Nem azért, mert ők megőrizték az ígért szavakat, hanem azért, mert az Úr őrizte azokat és beteljesedésük egész folyamatát.
Az elismerés egyben főhajtás is. A belátás alázata. Isten ígéretei mindmáig ugyanilyen precízen teljesednek be – és ugyanígy hívnak főhajtásra.
Ha csak elszaladunk mellettünk, elmarad az, ami értékké emelhetné bennünk a még be nem teljesedett ígéreteket is. Ami bizalmat ébreszt Isten iránt újra meg újra. Hitet erősít. Bátor ráhagyatkozásra int. Hogy számíthatok rá. Elmarad az, ami megalapozhatná az elkövetkezőket. Sőt az idő múlásával még el is ferdülhet a nem rögzített igazság.
Olykor a „megállj” kegyelmet hordozó felszólítása csak egy biccentésnyi figyelmet kap: „Persze, igazad van, de bocs, én már a következő célom felé szaladok.” Hol van ebben a teljes szív és teljes lélek? Hol van ebben a tényeket rögzítő, bölcs mérlegelés? És hol van az a személyes érintettség, amelyről így olvashatunk: megígért nektek, beteljesedett rajtatok? Azaz: részévé, alkotóelemévé, eseményeket formáló tényezőjévé lett az életednek? A jövőbe tekintő számára fedezetként állnak ott a múltjának élményei. Az átélt pillanatok eleven valósága. Az Isten szavának csalhatatlansága.
Vasárnap lévén, az Úr napja lévén hagyod-e, engeded-e, hogy az ő embere megállítson? Hogy visszatekintésre indítson? Hogy teljes szívvel, teljes lélekkel végzett értékelésbe vonjon? Hogy ne futtában felcsippentett élményekből kelljen építened lelked erős várát, ne morzsákat csipegetve fogadd Uradtól a mindennapi kenyered. Hiszen Isten nem részsikerekkel, pillanatörömökkel kábít! Ezért van szükség az Úr munkájának teljes szívvel, teljes lélekkel való elismerésére.
Ne csak rábólints, hogy „igen, tényleg volt pár jól sikerült csatám, szerencsés fordulatom, lélegzetelállító mázlim”. S ne is azt, hogy „lám, óvatos életelméletem termett némi gyümölcsöt”. Aki teljes szívvel és teljes lélekkel felismeri és elismeri múltja eseményeiben az érte munkálkodó Urat, az megerősödik abban, hogy egyrészt: nincs egyedül. Másrészt: nem sodródik az eseményekkel, hanem az életének határozott célja és küldetése van. Harmadrészt: mindenben, ami történik vele, felismerhető Isten formáló szeretete, bár legtöbbször csak utólag, az eredmény ismeretében.
A bennünk lévő „Isten alakú űrt” ezek a megszentelt megállások hozta áldások, Isten maga képes betölteni. Ha ezek nem töltik be, rögvest jelentkezik valami más az üres helyre. Azonban senki sem biztosítja, hogy ez a valami más tényleg hasznos. Igaz, nem igényli a teljes odaadással végzett mérlegelést, az elkötelezettséget sem. A megszegett szövetség, az idegen istenségek előtti hajlongás pedig nem engedi észrevenni a kipusztulás kezdetének vagy előrehaladott állapotának – Isten által előre megrajzolt – jeleit. Elkábít a röpke sikerekkel, könnyen nyert csatákkal, alaptalan ígértek véletlenszerű valóra válásával. Nem tart igényt a teljes szívre, teljes lélekre, bölcsen mérlegelő józanságra.
Igaz, nem zárja ki azt sem, hogy végül mégiscsak Istenhez kiáltsunk. Mégiscsak tőle kérjen a csalárd emberi szó szeretetteljes isteni szavakat, tőle várjon a csalfa emberszív jóságos atyai szívet, mégiscsak Szentlelke jöttére várjon zsákutcába jutott lelkünk… Míg az utolsó napra minden valóra nem válik, amit az Úr az övéinek elkészített.
Farkas Etelka