A vasárnap igéje

HÚS­VÉT UTÁ­NI HA­TO­DIK (EXA­U­DI) VA­SÁR­NAP – JÓZS 23, 14–16

Hozzászólás a cikkhez

A fon­tos meg­be­szé­lé­sek­ről em­lé­kez­te­tő ké­szül. Nem jegy­ző­könyv, hogy min­dent szó sze­rint rög­zít­sen, de az em­lé­kez­te­tő fel­jegy­zé­sek min­den – a jö­vőt il­le­tő – dön­tést meg­örö­kí­te­nek ad­dig, míg a meg­be­szélt ter­vek va­ló­ra nem vál­nak.

Is­ten eze­ket az em­lé­kez­te­tő­ket nem pa­pír­la­pon, ha­nem élő­szó­ban ad­ja át új­ra meg új­ra né­pé­nek. Át­ad­ta Mó­zes ál­tal s az őt kö­ve­tő pró­fé­ták ál­tal. Ma Jó­zsué szá­já­ból hang­zik ez az em­lé­kez­te­tő. S bár egy ha­lá­lá­ra ké­szü­lő em­ber mond­ja, még­sem az utol­só szó jo­gán el­mon­dott igaz­ság ez. Akik hall­ják, azok­nak ez­zel kell él­ni­ük. Ezt kell to­vább vin­ni­ük. Jó­zsué sza­vai sta­fé­ta­bot­ként ér­kez­nek a to­vább élő ge­ne­rá­ci­ók lel­ké­be. S ez az, ami mél­tó­ság­tel­jes­sé és erős­sé te­szi eze­ket a mon­da­to­kat. Nem em­ber­ről szól­nak ugyan­is, ha­nem a min­den­ha­tó Is­ten­ről. Az őket ki­vá­lasz­tó, ve­ze­tő, ró­luk gon­dos­ko­dó Úr­ról.

„Is­mer­jé­tek el tel­jes szí­ve­tek­kel és tel­jes lel­ke­tek­kel…” Jó­zsué meg­álljt kér, és vár. Mert az em­ber haj­la­mos fut­tá­ban fi­gyel­ni, mi­köz­ben egész más­sal fog­lal­ko­zik. Pe­dig van­nak idők, ami­kor zaj­la­nak az ese­mé­nyek – és van­nak idők, ame­lyek az elem­zés, a meg­fon­to­lás idő­sza­kai. S akit Is­ten a ve­ze­tés szol­gá­la­tá­val bí­zott meg – le­gyen a fel­ada­ta egy egész nép vagy „csak” egy csa­lád ve­ze­té­se –, azt meg­áld­ja a „meg­álljt pa­ran­csol­ni tu­dás” ké­pes­sé­gé­vel is. A lé­nye­ges pil­la­na­tok­ban. Azért, hogy fel­is­mer­jék: ami egy­kor az Úr ígé­re­te­ként le­be­gett csak a sze­mük előtt, mos­tan­ra múlt­tá lett. Be­tel­je­se­dett. Meg­érett a vissza­te­kin­tés­re. Amit sok év­vel az­előtt szí­vük­be és lel­kük­be vé­sett be Is­ten, az nem tör­lő­dött, nem ko­pott meg. El­len­ke­ző­leg: ele­ven erő­vel be­tel­je­se­dett!

Szük­sé­ges meg­áll­ni és ezt el­is­mer­ni. Ak­ko­ri­ban azt, hogy Is­ten a „tej­jel-méz­zel fo­lyó Ká­na­ánt” ígér­te ne­kik, s im­már ezen a meg­ígért föl­dön le­te­le­ped­ve em­lé­kez­het­nek. S ve­le azt, hogy tény­leg min­den szó sze­rint tel­je­se­dett. Nem ma­radt ki be­lő­le sem­mi me­net köz­ben vagy az új hely­ze­tek kö­vet­kez­té­ben. Nem azért, mert ők meg­őriz­ték az ígért sza­va­kat, ha­nem azért, mert az Úr őriz­te azo­kat és be­tel­je­se­dé­sük egész fo­lya­ma­tát.

Az el­is­me­rés egy­ben fő­haj­tás is. A be­lá­tás alá­za­ta. Is­ten ígé­re­tei mind­má­ig ugyan­ilyen pre­cí­zen tel­je­sed­nek be – és ugyan­így hív­nak fő­haj­tás­ra.

Ha csak el­sza­la­dunk mel­let­tünk, el­ma­rad az, ami ér­ték­ké emel­het­né ben­nünk a még be nem tel­je­se­dett ígé­re­te­ket is. Ami bi­zal­mat éb­reszt Is­ten iránt új­ra meg új­ra. Hi­tet erő­sít. Bá­tor rá­ha­gyat­ko­zás­ra int. Hogy szá­mít­ha­tok rá. El­ma­rad az, ami meg­ala­poz­hat­ná az el­kö­vet­ke­ző­ket. Sőt az idő mú­lá­sá­val még el is fer­dül­het a nem rög­zí­tett igaz­ság.

Oly­kor a „meg­állj” ke­gyel­met hor­do­zó fel­szó­lí­tá­sa csak egy bic­cen­tés­nyi fi­gyel­met kap: „Per­sze, iga­zad van, de bocs, én már a kö­vet­ke­ző cé­lom fe­lé sza­la­dok.” Hol van eb­ben a tel­jes szív és tel­jes lé­lek? Hol van eb­ben a té­nye­ket rög­zí­tő, bölcs mér­le­ge­lés? És hol van az a sze­mé­lyes érin­tett­ség, amely­ről így ol­vas­ha­tunk: meg­ígért nek­tek, be­tel­je­se­dett raj­ta­tok? Az­az: ré­szé­vé, al­ko­tó­ele­mé­vé, ese­mé­nye­ket for­má­ló té­nye­ző­jé­vé lett az éle­ted­nek? A jö­vő­be te­kin­tő szá­má­ra fe­de­zet­ként áll­nak ott a múlt­já­nak él­mé­nyei. Az át­élt pil­la­na­tok ele­ven va­ló­sá­ga. Az Is­ten sza­vá­nak csal­ha­tat­lan­sá­ga.

Va­sár­nap lé­vén, az Úr nap­ja lé­vén ha­gyod-e, en­ge­ded-e, hogy az ő em­be­re meg­ál­lít­son? Hogy vissza­te­kin­tés­re in­dít­son? Hogy tel­jes szív­vel, tel­jes lé­lek­kel vég­zett ér­té­ke­lés­be von­jon? Hogy ne fut­tá­ban fel­csip­pen­tett él­mé­nyek­ből kell­jen épí­te­ned lel­ked erős vá­rát, ne mor­zsá­kat csi­pe­get­ve fo­gadd Urad­tól a min­den­na­pi ke­nye­red. Hi­szen Is­ten nem rész­si­ke­rek­kel, pil­la­nat­örö­mök­kel ká­bít! Ezért van szük­ség az Úr munkájának tel­jes szí­vvel, tel­jes lélekkel való el­is­me­rés­ére.

Ne csak rá­bó­lints, hogy „igen, tény­leg volt pár jól si­ke­rült csa­tám, sze­ren­csés for­du­la­tom, lé­leg­zet­el­ál­lí­tó máz­lim”. S ne is azt, hogy „lám, óva­tos élet­el­mé­le­tem ter­mett né­mi gyü­möl­csöt”. Aki tel­jes szív­vel és tel­jes lé­lek­kel fel­is­me­ri és el­is­me­ri múlt­ja ese­mé­nye­i­ben az ér­te mun­kál­ko­dó Urat, az meg­erő­sö­dik ab­ban, hogy egy­részt: nincs egye­dül. Más­részt: nem sod­ró­dik az ese­mé­nyekkel, ha­nem az éle­té­nek ha­tá­ro­zott cél­ja és kül­de­té­se van. Har­mad­részt: min­den­ben, ami tör­té­nik ve­le, fel­is­mer­he­tő Is­ten for­má­ló sze­re­te­te, bár leg­több­ször csak utó­lag, az ered­mény is­me­re­té­ben.

A ben­nünk lé­vő „Is­ten ala­kú űrt” ezek a meg­szen­telt meg­ál­lá­sok hoz­ta ál­dá­sok, Is­ten ma­ga ké­pes be­töl­te­ni. Ha ezek nem töl­tik be, rög­vest je­lent­ke­zik va­la­mi más az üres hely­re. Azon­ban sen­ki sem biz­to­sít­ja, hogy ez a va­la­mi más tény­leg hasz­nos. Igaz, nem igény­li a tel­jes oda­adás­sal vég­zett mér­le­ge­lést, az el­kö­te­le­zett­sé­get sem. A meg­sze­gett szö­vet­ség, az ide­gen is­ten­sé­gek előt­ti haj­lon­gás pe­dig nem en­ge­di ész­re­ven­ni a ki­pusz­tu­lás kez­de­té­nek vagy elő­re­ha­la­dott ál­la­po­tá­nak – Is­ten ál­tal elő­re meg­raj­zolt – je­le­it. El­ká­bít a röp­ke si­ke­rek­kel, könnyen nyert csa­ták­kal, alap­ta­lan ígér­tek vé­let­len­sze­rű va­ló­ra vá­lá­sá­val. Nem tart igényt a tel­jes szív­re, tel­jes lé­lek­re, böl­csen mér­le­ge­lő jó­zan­ság­ra.

Igaz, nem zár­ja ki azt sem, hogy vé­gül még­is­csak Is­ten­hez ki­ált­sunk. Még­is­csak tő­le kér­jen a csa­lárd em­be­ri szó sze­re­tet­tel­jes is­te­ni sza­va­kat, tő­le vár­jon a csal­fa em­ber­szív jó­sá­gos atyai szí­vet, még­is­csak Szent­lel­ke jöt­té­re vár­jon zsák­ut­cá­ba ju­tott lel­künk… Míg az utol­só nap­ra min­den va­ló­ra nem vá­lik, amit az Úr az övé­i­nek el­ké­szí­tett.

mád­koz­zunk! El­ve­szett sza­vak és könnyel­mű­en ki­mon­dott sza­vak szür­ke ko­rát él­jük, Uram. Lel­ked ál­dá­sa ra­gyog­tas­sa előt­tünk a te sza­va­id arany­fe­de­ze­tét: Jé­zus Krisz­tus­ban elénk tárt erő­det, sze­re­te­te­det, élet­re ve­ze­tő ke­gyel­me­det. Min­den ígé­re­ted, amely­nek be­tel­je­se­dé­sét már lát­ni en­ged­ted, bá­to­rít­son ben­nün­ket tel­jes rád ha­gyat­ko­zás­ra, fel­té­tel nél­kü­li bi­za­lom­ra, irán­tad va­ló hű­ség­re. Halld meg, Urunk, meg­áll­ni tu­dá­sért só­vár­gó gyer­me­ke­id ké­ré­sét! Ámen.

Far­kas Etel­ka

::Nyomtatható változat::