Evangélikusok

So­kan va­gyunk az evan­gé­li­kus lel­ké­szi kar­ban, akik ab­ban az idő­ben vol­tunk teo­ló­gus­hall­ga­tók, ami­kor Sel­me­czi Já­nos volt a teo­ló­gus­ott­hon igaz­ga­tó­ja. So­kan van­nak a mai gyü­le­ke­ze­tek tag­jai kö­zött, akik még em­lé­kez­nek az ige­hir­de­té­se­i­re és szol­gá­la­ta­i­ra az or­szág­ban. Na­gyon sze­re­tett pré­di­kál­ni, a hí­vek pe­dig sze­ret­ték hall­gat­ni az ige­hir­de­té­se­it. Le­het, hogy ez na­gyon egy­sze­rű mon­dat­nak tű­nik, pe­dig alig­ha van en­nél fon­to­sabb az evan­gé­li­kus lel­ké­szi pá­lyán.

Ipoly­szög­ről a nóg­rá­di tisz­ta élet­fel­fo­gás egy­sze­rű­sé­gé­vel, na­gyon mély csa­lá­di lu­the­rá­nus ke­gyes­ség ta­la­ján in­dult el az egy­há­zi szol­gá­lat­ra. Hosszú éle­te min­den sza­ka­szá­ban erőt adó volt szá­má­ra a nóg­rá­di táj és az a ti­pi­kus hí­vő élet­for­ma, ame­lyet vissza-vissza­tér­ve min­dig új­ra meg­ke­re­sett. Ha csak al­kal­ma nyílt rá, ha­za is lá­to­ga­tott, fe­jé­ben tar­tot­ta a ro­ko­nok és a fa­lu la­kó­i­nak élet­út­ját. Ilyen­kor las­san ha­ladt az ut­cán, mert sze­re­tett min­den­ki­vel meg­áll­ni és el­be­szél­get­ni. A szü­lői ház su­gár­zá­sa, akár­hány éves volt is, min­dig ha­tott rá.

Ké­sőb­bi ge­ne­rá­ci­ók­hoz tar­to­zók rit­kán gon­dol­nak, gon­do­lunk be­le ab­ba, mit is je­lent­he­tett a lel­ké­szi pá­lyá­ra ke­rül­ni, azon szolgálni úgy, hogy az egye­te­mi évek 1942–1946 kö­zé es­tek, a pá­lya meg­ala­po­zá­sa az öt­ve­nes évek­re, a nyug­díj­ba me­ne­tel és a vissza­vo­nu­lás pe­dig 1989-re.

Eny­hén szól­va sze­gé­nyes kö­rül­mé­nyek kö­zött mű­kö­dött a teo­ló­gus­ott­hon a het­ve­nes évek ele­jén. Dön­tő­en a gyü­le­ke­ze­tek sze­re­te­té­re és ál­do­za­tá­ra épít­he­tett az in­téz­mény. De ami­kor er­re le­he­tő­ség nyílt, azon­nal el­in­dult az a mai na­pig tar­tó fon­tos kap­cso­lat­ápo­lás a gyü­le­ke­ze­tek­kel, amely a szup­li­ká­ci­ón kí­vül a teo­ló­gus­na­pok­ban és pas­sió­kör­utak­ban va­ló­sul meg. Eze­ket az uta­kat Sel­me­czi Já­nos na­gyon sze­ret­te, tá­mo­gat­ta, s en­nek kö­vet­kez­té­ben az ak­ko­ri hall­ga­tók­ban, ben­nünk, má­ig ha­tó él­mény­vi­lág épült fel.

Fel-fel­öt­lik sa­já­tos hu­mo­ra, él­ce­lő­dé­se vagy a mind­vé­gig tisz­tán meg­ma­radt táj­szó­lás össze­té­veszt­he­tet­len hang­zá­sa. Ha baj volt ve­lünk, hall­ga­tók­kal, az ese­mé­nyek­be nem­igen avat­ko­zott, in­kább utá­na kér­dez­te meg fe­lejt­he­tet­len hang­súllyal: „Na, hogy is volt ez…?” Az­tán a be­szél­ge­tés „li­tur­gi­á­já­ba” be­le­tar­to­zott egy fej­csó­vá­lás az „ej­nye” szó kí­sé­re­té­ben. Pár éve, fel­idéz­ve a ré­gi idő­ket, em­lí­tet­tem ne­ki, hogy biz­to­san ne­hez­tel ránk, mert a mi év­fo­lya­munk sok bor­sot tört az or­ra alá. Ek­kor is egy kis szü­net után, de most már kér­dés nél­kül foly­tat­ta: „De­hogy ha­rag­szom, na­gyon sze­ret­te­lek ti­te­ket.” Nem kis meg­ha­tó­dott­ság­gal mond­ta ki ak­kor, nyolc­van­öt éve­sen, eze­ket a hely­re­zök­ken­tő mon­da­to­kat.

Ami­kor ha­lá­la után fe­le­sé­ge, Ök­rös Edit, aki­vel szép aján­dék­ként él­het­tek ti­zen­öt évet, meg­mu­tat­ta az író­asz­ta­lát, ki­nyit­hat­tam egy spi­rál­fü­ze­tet, a leg­egy­sze­rűbb, leg­hét­köz­na­pibb faj­tát. Eb­be a nyug­dí­jas, idős em­ber éve­ken át min­den­nap be­le­ír­ta a na­pi út­mu­ta­tó igét kéz­írás­sal hét nyel­ven: ma­gya­rul, hé­be­rül, gö­rö­gül, la­ti­nul, né­me­tül, fran­ci­á­ul és a ki­ma­rad­ha­tat­lan, na­gyon sze­re­tett szlo­vák nyel­ven is. Pont úgy, aho­gyan ré­gen is fel­ír­ta gö­rö­gül vagy hé­be­rül, de gyöngy­be­tűk­kel az óra ele­jén a táb­lá­ra. Ta­lán azt az ars po­e­ti­cát hir­det­ve ez­zel: sok min­den le­ját­szód­hat kö­rü­löt­tünk és ben­nünk, de ami biz­tos és meg­tar­tó, ami iga­zi gyó­gyí­tó erő, az Is­ten igé­je. Ne fe­lejt­sük el ezt so­ha, akár­mer­re já­runk is majd!

A De­ák té­ri temp­lom­ban má­jus 7-én, pén­te­ken dél­után há­rom óra­kor áll­tuk kö­rül ur­ná­ját sze­ret­te­i­vel, a je­len lé­vő szol­ga­tár­sak­kal és a sok gyü­le­ke­zet­ből ér­ke­zett, há­lát adó és tisz­te­le­tet le­ro­vó gyü­le­ke­ze­ti ta­gok­kal. Min­den éne­ket vé­gig­éne­kel­tünk vers­ről vers­re, aho­gyan azt tő­le ta­nul­tuk, és a nóg­rá­di ke­gyes­ség­ből ta­nul­hat­juk ma is. „Aho­va te ve­zetsz, / Csak oda me­gyek, / Hogy így mind­örök­ké / Te­ve­led le­gyek. / Ha té­ged hív­ta­lak, drá­ga ven­dég, / Sze­gé­nyen is gaz­dag va­gyok mind­ég.” (EÉ 381,3) A fel­tá­ma­dás re­mé­nyé­ben fo­gad­tuk Jé­zus sza­va­it: Atyám, a te ke­zed­be te­szem le az én lel­ke­met!” (Lk 23,46)

Sza­bó La­jos