Cantate

He­ti éne­künk, a Jöjj le hoz­zánk, jer kö­zénk (EÉ 284) sok ér­de­kes kér­dést vet fel. Né­met dal­lam­szer­ző, finn vál­to­zat, svéd köl­tő: mi en­nek a ma­gya­rá­za­ta?

A finn éb­re­dé­si moz­gal­mak elő­sze­re­tet­tel hasz­nál­ták a né­met ko­rá­lo­kat úgy, hogy a sa­ját dal­lam­íz­lé­sük sze­rint ala­kí­tot­ták őket. Ta­lál­koz­tunk már eh­hez ha­son­ló je­len­ség­gel: a Ke­gye­lem­nek szép ró­zsá­ja (EÉ 456) pél­dá­ul a Mi Atyánk, ki vagy mennyek­ben Lu­ther-ko­rál (EÉ 72) finn, né­pi vál­to­za­ta. Ott szin­te a fel­is­mer­he­tet­len­sé­gig át­ala­kult a dal­lam, csak a ze­ne­tu­dó­sok vizs­gá­la­ta mu­tat­ja ki a ro­kon­sá­got.

Mos­ta­ni éne­künk ere­de­ti dal­la­ma Jo­hann Crü­ger (1598–1662) ber­li­ni kán­tor gaz­dag ének­ter­mé­sé­nek ré­sze, 1653-ban je­lent meg. Ezt ma már Né­met­or­szág­ban sem hasz­nál­ják, ta­lán túl­zott egy­sze­rű­sé­ge mi­att. Stró­fa­szer­ke­ze­te meg­egye­zik a Jé­zus Krisz­tus, itt va­gyunk (EÉ 274) vers­for­má­já­val. Ma­gyar­or­szá­gon a dal­lam – szin­tén ki­sebb vál­toz­ta­tá­sok­kal – re­for­má­tus ha­lot­ta­s­ének­ként volt is­mert a 18. szá­zad­ban. A mai re­for­má­tus éne­kes­könyv­ben is­ten­tisz­te­le­ti zá­ró­ének­ként sze­re­pel (RÉ 195) az Új zen­ge­de­ző mennyei kar­ból (1743) át­emelt szö­veg­gel.

El­fo­gu­lat­la­nul meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy a finn dal­lam­vál­to­zat – amelyet ma mi hasz­ná­lunk – haj­lé­ko­nyabb, emel­ke­det­tebb, a fül­nek ked­ve­sebb, mint az ere­de­ti. (Ta­u­no Väin­ölä finn him­no­ló­gus ar­ról is ír, hogy éb­re­dé­si ének­ként még dí­sze­seb­ben, több me­liz­má­val hasz­nál­ták e dal­la­mot, s csak ami­kor 1938-ban a hi­va­ta­los finn éne­kes­könyv­be be­ke­rült, ak­kor kap­ta a mos­ta­ni for­má­ját.)

A szö­veg Lars Ny­berg (1720–1792) svéd lel­kész köl­te­mé­nye. Ny­berg a Zin­zend­orf gróf ne­vé­vel fém­jel­zett herrn­hu­ti test­vér­kö­zös­ség ha­tá­sa alatt ál­ló pré­di­ká­tor volt, szol­gált az Egye­sült Ál­la­mok­ban és Lon­don­ban is. Ter­ve­zett ha­za­köl­tö­zé­se he­lyett 1751-ben Hol­lan­di­á­ba lá­to­ga­tott, ahol sze­mé­lye­sen ta­lál­koz­ha­tott Ni­co­laus Lud­wig von Zin­zend­orf­fal. Az ő ha­tá­sá­ra még éve­kig az ang­li­ai éb­re­dés mun­ka­tár­sa volt, de vé­gül 1776-ban ki­lé­pett a test­vér­kö­zös­ség­ből, és ha­zá­já­ban, Svéd­or­szág­ban lett is­mét gyü­le­ke­ze­ti ve­ze­tő lel­kész.

Fi­a­talko­rá­ban, még ame­ri­kai út­ja előtt és alatt ír­ta ver­se­it a Si­on éne­kei (Sions sĺnger, Si­i­onin vir­ret) cí­mű éb­re­dé­si éne­kes­könyv szá­má­ra. Ez a kö­tet ke­rült át finn te­rü­let­re is, ahol finn­re for­dí­tot­ták a szö­ve­ge­ket. A vers egyik leg­szebb ké­pe – „Add szí­vünk­be tü­ze­det” – for­dí­tá­si hi­ba ered­mé­nye. Ny­berg ere­de­ti­leg a Lé­lek fris­sí­tő sze­lét kér­te, s csak a finn nyelv sa­já­tos­sá­gai (tu­u­li – szél; tu­li – tűz) okoz­hat­ták a fél­re­ér­tést. Csak örül­he­tünk, hogy a ma­gyar szö­veg­vál­to­zat a tűz ké­pét őriz­te meg ne­künk.

Ma­gyar­ra Vi­e­tó­risz Jó­zsef nyír­egy­há­zi lel­kész for­dí­tot­ta a ver­set, hat vers­sza­kot hasz­nál­va a hosszabb ének­ből. Ta­lán a ma­gát mo­dern­nek tar­tó teo­ló­gi­ai gon­dol­ko­dás mi­att vesz­tet­tük el Vi­e­tó­risz ver­sé­nek zá­ró­gon­do­la­ta­it – 1982-es éne­kes­köny­vünk csak négy vers­sza­kot kö­zöl. A ki­ma­radt két sza­kasz a sá­tán el­le­ni vé­de­le­mért imád­ko­zik, és a vi­lág ba­rát­sá­gá­nak ér­ték­te­len­sé­gét ének­li meg.

Ben­ce Gá­bor