Egyházunk egy-két hete

Szín­pa­dot ácsol­tak jú­ni­us 27-én, va­sár­nap dél­után a pi­li­si temp­lom­kert­ben. Hang­fa­lak és erő­sí­tők, mik­ro­fo­nok és kot­ta­tar­tók ke­rül­tek a he­lyük­re, a né­ző­tér­re szé­ke­ket hoz­tak az ifi­sek. Köz­ben min­den­ki az eget kém­lel­te, mert a me­te­o­ro­ló­gu­sok sze­rint nyolc­van szá­za­lék volt az esé­lye an­nak, hogy es­ni fog. De el­jött a hat óra, és nem esett, sőt né­ha már a nap is elő­buk­kant. A kon­cer­tet a Szél­ró­zsa Band nyi­tot­ta meg, Hu­szák Zsolt ve­ze­té­sé­vel. A két ének­kar a jú­li­us 14–18. kö­zött Szar­va­son ren­de­zen­dő Szél­ró­zsa ta­lál­ko­zó zá­ró is­ten­tisz­te­le­tén is együtt fog majd szol­gál­ni.

Az Izsóp ének­kar tíz év­vel ez­előtt ad­ta ki el­ső CD-fel­vé­te­lét. So­kan hall­gat­ták, hall­gat­ják az­óta is szí­ve­sen eze­ket az éne­ke­ket, és ta­lán so­kan őriz­nek az em­lé­ke­ik kö­zött egy-egy Izsóp-kon­cer­tet. Tíz év hosszú idő, ez­alatt fel­nőtt egy újabb ge­ne­rá­ció az ének­kar­ban, az ak­ko­ri fi­a­ta­lok pe­dig csa­lá­dot ala­pí­tot­tak.

Ezen a na­pon együtt éne­kelt több nemzedék. Szív­ből jött az ének, mert min­den­ki új­ra érez­ni akar­ta azt, amit ré­gen át­élt egy-egy ilyen kon­cert al­kal­má­val. Kö­zel öt­száz hall­ga­tó tap­solt lel­ke­sen az ének­kar­nak. Meg­tel­tek a szé­kek, so­kan a fű­ben te­le­ped­tek le. Azok pe­dig, akik majd tíz év múl­va lesz­nek ta­gok, most még vi­dá­man fo­gócs­káz­tak, ker­ge­tőz­tek a szín­pad kö­rül. A kon­cert so­rán az ének­kar ve­ze­tő­je, Jan­sik Il­di­kó egyen­ként so­rol­ta fel azok­nak a ne­vét, akik éne­kel­tek a kó­rus­ban. Min­den­ki ha­za­vi­he­tett egy ok­le­ve­let, hogy em­lé­kez­zen er­re a nap­ra.

Az el­múlt tíz-egy­né­hány év­ben töb­bünk sze­mé­lyes éle­tét és gyü­le­ke­ze­tünk éle­tét is alap­ja­i­ban ha­tá­roz­ta meg az Izsóp ének- és ze­ne­kar. Ezért egy ilyen kü­lön­le­ges al­ka­lom­ra, mint az Izsóp ju­bi­le­u­mi kon­cert­je, az ige­hir­de­tés is a hi­tünk­ben és a szí­vünk­ben leg­mé­lyeb­ben gyö­ke­re­ző gon­do­lat­ról szólt: nincs más alap­ja az éle­tünk­nek, csak Jé­zus Krisz­tus. Pál apos­tol a Ko­rinthu­si­ak­hoz írt el­ső le­ve­lé­ben ezt így fo­gal­maz­za meg: „Mert más ala­pot sen­ki sem vet­het a meg­le­vőn kí­vül, amely a Jé­zus Krisz­tus.” (3,11)

Az éle­tünk meg­annyi te­rü­le­te ta­nús­ko­dik er­ről az alap­ról, hi­szen min­den ku­dar­cunk, min­den prob­lé­mánk ide, eh­hez a fel­is­me­rés­hez ve­zet vissza. Ha vissza­gon­do­lunk ar­ra, hogy mit, mi­kor, ho­gyan és hol ron­tot­tunk el, fá­jó szív­vel lát­juk, hogy ha Is­ten ta­ní­tá­sá­hoz és út­mu­ta­tá­sá­hoz ra­gasz­kod­tunk vol­na, ke­ve­sebb baj tör­tént vol­na ve­lünk. Ezért min­dig jó ér­zés vissza­tér­ni eh­hez az alap­hoz. Vissza­em­lé­kez­ni azok­ra a pil­la­na­tok­ra, ami­kor érez­tük, hogy Is­ten tart­ja ke­zé­ben az éle­tün­ket, és vég­re biz­ton­ság­ban, bé­kes­ség­ben le­het­tünk.

Ez a kon­cert ilyen há­la­adó pil­la­nat volt, al­ka­lom ar­ra, hogy min­den­ki­vel meg­osszuk az em­lé­ke­in­ket a tíz év­vel ez­előt­ti el­ső CD-ről. Pi­li­sen ak­ko­ri­ban na­gyon kü­lön­le­ges al­ka­lom­nak szá­mí­tott egy le­mez­fel­vé­tel. Utá­na jött a kon­cer­tek, a fel­lé­pé­sek so­ka­sá­ga, meg­hí­vá­sok, a töb­bi CD – va­ló­di si­ker­tör­té­ne­tet él­tünk meg.

De ez a ju­bi­le­um is bi­zony­sá­ga an­nak, hogy az Izsóp si­ke­re sok­kal mé­­lyebben gyökerezik: az em­be­ri ének­lés spi­ri­tu­á­lis örö­mében. Az Is­ten sze­re­te­té­be va­ló be­le­fe­led­ke­zést, a lel­künk ma­gas­ba emel­ke­dé­sé­t és az éle­tünk alap­já­hoz va­ló vissza­té­rést jelenti.

Per­sze bár­ki fo­gal­maz­hat meg kri­ti­kát ar­ról, hogy azért ez nem min­dig ilyen ró­zsa­szín – és tény­leg nem az. Az Izsó­pot is so­dor­ja ma­gá­val em­be­ri éle­tünk és sor­sunk vál­to­zá­sa – ta­gok jön­nek-men­nek, ma­rad­nak vagy el­köl­töz­nek, van fel­szál­ló vagy ép­pen le­szál­ló ág. De sze­mé­lyes éle­tünk­ben és az Izsóp sor­sá­ban is dön­tő az, hogy rá­ta­lá­lunk-e az éle­tün­ket for­má­ló, bűn­bo­csá­na­tot adó, sze­re­te­té­vel kör­be­öle­lő alap­ra. Rá­ta­lá­lunk-e a meg­lé­vő, ben­nünk, a min­den­ben és min­den­hol je­len lé­vő Jé­zus Krisz­tus­ra.

Imád­sá­gunk így szólt ezen a na­pon: „Urunk, há­la­adás­sal áll­tunk meg előt­ted, hi­szen hosszú évek so­rán meg­ta­pasz­tal­tuk sze­re­te­te­det, ke­gyel­me­det és ve­ze­té­se­det. Há­lát adunk ne­ked az Izsóp el­múlt tíz évé­ért, min­den tag­já­ért, az ének és a ze­ne evan­gé­li­um­köz­ve­tí­tő szol­gá­la­tá­ért. Ké­rünk té­ged, hogy aho­gyan a múlt­ban ve­lünk vol­tál, úgy a je­len­ben és a jö­vő­ben is hadd szá­mít­sunk rád. Te légy mind­annyi­unk­kal sze­mé­lyes, csa­lá­di, gyü­le­ke­ze­ti és egy­há­zi éle­tünk­ben. Te se­gíts ne­künk helyt­áll­ni a min­den­na­pok ki­hí­vá­sai kö­zött, te vi­gyázd tes­ti és lel­ki ép­sé­gün­ket, hogy ének­kel, ze­né­vel, szó­val, mun­ká­val és a pi­he­nés ál­dá­sá­val is szol­gál­ni tud­junk té­ged és em­ber­tár­sa­in­kat. Bo­csásd meg hi­bá­in­kat és bű­ne­in­ket az Úr Jé­zus Krisz­tu­sért. Ámen.”

Pán­gyánsz­ky Ág­nes