Cantate

Hű­ség? Ma? Egy ál­lan­dó­an vál­to­zó, meg­bíz­ha­tat­lan vi­lág­ban? Hi­tel­te­len em­be­rek­kel kö­rül­vé­ve? Er­köl­csi sza­ba­dos­ság fény­ko­rá­ban? Nap­ja­ink­ban nem erény, ha va­la­ki har­minc éve ugyan­azon a mun­ka­he­lyen dol­go­zik. Há­zas­tár­sak rit­kán érik meg a hu­szon­ötö­dik év­for­du­lót. A ba­rát­ság is csak ad­dig tart, amíg ki nem tö­röl­jük egy­más ne­vét a mo­bil­te­le­fon név­jegy­zé­ké­ből.

A hű­ség fo­gal­ma na­gyon meg­vál­to­zott. Rit­kán be­szé­lünk em­be­rek, esz­mék irán­ti hű­ség­ről. Be­szé­lünk vi­szont hű­ség­pon­tok­ról és hű­ség­nyi­lat­ko­zat­ról. A hű­ség iga­zi tar­tal­mát fel­cse­rél­tük mú­ló föl­di kin­csek­hez va­ló ra­gasz­ko­dás­ra. Mai éne­künk szer­ző­je ép­pen ezért hív­ja fel fi­gyel­mün­ket a Bib­lia sze­rin­ti hű­ség he­lyes ér­tel­me­zé­sé­re.

Hű­ség a hit­ben. A leg­gyen­gébb lánc­szem! Ahogy nem tu­dunk meg­bíz­ni egy­más­ban, úgy nem me­rünk be­le­ka­pasz­kod­ni Is­ten hű­sé­gé­be sem. Hi­á­ba ma­gya­ráz­zuk a bi­zo­nyít­ványt: „Nem tar­tunk szo­ros kap­cso­la­tot az egy­ház­zal, de hi­szünk Is­ten­ben, né­ha még imád­koz­ni is szok­tunk…” Sok min­den el­ri­aszt ben­nün­ket Is­ten­től, leg­in­kább a ke­resz­tény em­ber­től el­várt ál­do­za­tos élet­for­ma. Nem vé­let­le­nül buz­dít­ja Já­nos apos­tol a szmir­nai gyü­le­ke­ze­tet ezek­kel a sza­vak­kal: „Légy hű mind­ha­lá­lig…” (Jel 2,10) Hű­sé­günk alap­ja nem le­het más, mint Is­ten irán­tunk ta­nú­sí­tott gond­vi­se­lé­se. Nem elég, ha nagy­ün­ne­pe­ken eszünk­be jut val­lá­sos kö­te­le­zett­sé­günk. Az ének ta­nít: „Is­ten­nek szen­teld szí­ve­det!”

Hű­ség a sze­re­tet­ben. Sze­re­tet­re nem le­het sen­kit kény­sze­rí­te­ni. Is­ten még­is ez vár­ja el tő­lünk. Nem alap­ta­la­nul, hi­szen ő előbb sze­re­tett min­ket! Nem le­het meg­előz­ni Is­ten sze­re­te­tét. Min­dig adó­sai ma­ra­dunk, s ezt tör­leszt­jük ak­kor, ami­kor egy­más fe­lé for­du­lunk sze­re­te­tünk­kel. Az „iga­zi” sze­re­tet­re pe­dig Jé­zus ad­ja meg a pél­dát: „Kín­zó­i­nak meg­bo­csát”. Ak­kor va­gyunk az ő kö­ve­tői, ha tet­te­ink­ben is fel­is­mer­he­tő a tő­le ta­nult sze­re­tet. Ezért fo­gal­maz így az ének szer­ző­je: „Hogy Is­ten gyer­me­ke le­hess, / Te is bo­csáss meg és sze­ress!”

Hű­ség a re­mény­ség­ben. Eb­ben va­gyunk a leg­sze­gé­nyeb­bek, de aki hit­ben és sze­re­tet­ben él, meg­ta­lál­ja re­mény­sé­gét is: tud­ja, mi éle­te ér­tel­me; meg­lát­ja cél­ját. Nem a ha­lá­lá­ra ké­szül, ha­nem örök éle­té­re. Ez a meg­győ­ző­dés for­mál­ja gon­dol­ko­dá­sát, és így tud­ja meg­lát­ni a fényt a sö­tét­ség­ben is. „…a re­mény­ség pedig nem szé­gye­nít meg…” – mond­ja Pál apos­tol Róm 5,5-ben.

Éne­künk se­gít meg­ta­lál­ni he­lyün­ket a vi­lág­ban. Há­rom be­tű iga­zít el a szer­te­ága­zó le­he­tő­sé­gek kö­zött: h(it), r(emény), sz(ere­tet): a ke­resz­tény em­ber élet­te­ré­nek hely­raj­zi szá­ma. Ezt ke­res­sük szí­vünk tér­ké­pén, és cél­ba ju­tunk!

Ve­tő Ist­ván