Kultúrkörök

Drá­ma­kö­te­tét né­zem, a tel­jes ki­adás bo­rí­tó­ját. Ki­rály és ki­rály­nő: La­ti­no­vits Zol­tán és Rutt­kai Éva egy örök pil­la­nat­ban. Me­lyik da­rab le­het? Hol és mi­kor? Mind­egyik szín­há­zi cso­da volt: az egy­sze­ri és meg­is­mé­tel­he­tet­len.

A Vá­nya bá­csi 1970-es víg­szín­há­zi be­mu­ta­tó­ján lé­le­gez­ni se mer­tek az em­be­rek. La­ti­no­vits min­den moz­du­la­ta és sza­va be­le­égett az em­lé­ke­ze­tünk­be. És Dar­vas Iván, ahogy a da­dá­hoz megy, meg­csó­kol­ja a fe­jét: „Is­ten ve­led, öreg” – mond­ja meg­tör­ve a csen­det. És Rutt­kai: itt és a Há­rom nő­vér 1972-es, ra­gyo­gó elő­adá­sán. Bé­kés Ri­ta, Papp Éva is re­mek, de ő va­la­hogy job­ban vá­gyott va­la­mi kü­lönb­re, s ver­de­ső szív­vel ke­res­te az utat fe­lé­je…

Mert öre­ge­dünk ész­re­vét­le­nül. Oly­kor szag­gat a de­re­kunk, ha­so­gat a vál­lunk, s las­san el­hisszük, hogy meg­ha­lunk egy­szer. De van az iga­zi fáj­da­lom. Az, ami be­lül van, mér­he­tet­len mé­lyen. Ilyen na­po­kon bi­zony jó len­ne el­za­rán­do­kol­ni An­ton Pav­lo­vics Cse­hov dok­tor úr­hoz, Moszk­va kör­nyé­ki, vö­rös tég­la­fa­las is­po­tá­lyá­ba. Ta­lán ő, a lé­lek nagy or­vo­sa tud rá gyógy­írt, és út­ra­va­ló­ul né­hány re­mény­mon­dat­tal is meg­ju­tal­maz.

An­ton Cse­hov drá­mái hal­kan szól­nak. Alig hall­juk a nagy zaj­ban. Mint­ha a hét­köz­na­pok mo­csa­ra foj­to­gat­ná hő­se­it, s a vé­gén el is nye­li. A vég­te­len orosz csend­ben oly­kor egy lö­vés csat­tan, egy ki­ál­tás hang­zik, sóhaj, az­után új­ra né­ma­ság te­lep­szik a táj­ra. Az ap­ró ese­mé­nyek, tö­re­dék­per­cek las­san em­be­ri sor­sok­ká áll­nak össze, szen­tek és ször­nyek együtt vá­ra­koz­nak a bel­ső moz­du­lat­lan­ság­ban. „Egyéb drá­ma­írók az élet iz­gal­mas tör­té­né­se­it akar­ják pa­pír­ra vet­ni – ír­ja Kosz­to­lá­nyi –, és unal­ma­sak, ő el­len­ben min­dig a foj­tó unal­mat raj­zol­ja, és mu­lat­sá­gos. Mi­cso­da va­rázs­ló.”

Szerb An­tal se fu­kar­ko­dik a di­csé­ret­tel: „Cse­hov a no­vel­lá­nak, en­nek a ne­héz és gyö­nyö­rű mű­faj­nak a leg­na­gyobb mes­te­re. El­be­szé­lé­se­i­ben, sőt re­gé­nye­i­ben és szín­da­rab­ja­i­ban is olyan cse­kély­sé­get mond el, hogy­ha más­képp mon­da­ná, ha hi­á­nyoz­nék utá­noz­ha­tat­lan mű­vé­sze­te, írá­sa je­len­ték­te­len vol­na.”

Né­meth Lász­ló elem­zé­se ta­lán a leg­több újat mond­ja: „Az ő jó­sá­ga va­la­hol a rész­vét, a ta­pin­tat s az íz­lés ég­tá­jai közt he­lyez­ke­dik el. A jó em­ber csak azt tud­ja, hogy a véd­te­lent vé­de­ni kell, a pszi­cho­ló­gus azt is, hogy be­lül a leg­több erős­nek lát­szó em­ber is gyen­ge.”

Cse­hov orosz író, az élet pon­tos meg­je­le­ní­tő­je. De úgy, hogy min­den­ki szá­má­ra ért­he­tő és kö­zel­ál­ló. Ko­rán halt meg (1860–1904): tü­dő­baj­jal fi­ze­tett a lét­fenn­tar­tá­sért foly­ta­tott har­cért, az ere­jén fe­lül vál­lalt iro­dal­mi mun­ká­ért.

Iga­zá­ból nem az em­ber, ha­nem az em­be­rek sor­sa fog­lal­koz­tat­ta. A jö­vő­je, hogy tud­nak-e, mer­nek-e vál­toz­tat­ni éle­tü­kön. Cse­hov ar­ca: sze­líd és szi­go­rú; ha­lál­lal meg­je­lölt. Írá­sa fenn­költ: fő­leg hő­sei tet­te­i­ben. Ma­ga­tar­tá­sa: igaz­sá­gos, nem tett kü­lönb­sé­get tár­sai kö­zött. A vi­lág­iro­da­lom leg­több író­ja eget-föl­det ost­rom­ló-fag­ga­tó két­ség­be­esés­sel be­szél, Cse­hov könnye­i­vel küsz­köd­ve. A szí­ve sza­kad meg, ha go­nosz­sá­got lát, és nem mond­hat­ja a re­mény sza­vát.

Nél­kü­löz­he­tet­len a min­den­na­pok­ban és a jö­vő­ben is. Nagy író, nagy drá­ma­író, nagy lé­lek – örök ba­rá­tunk!

Feny­ve­si Fé­lix La­jos