Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2010 - 34 - Is­ten igaz­sá­ga

A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 12. VA­SÁR­NAP – RÓM 9,15–16

Is­ten igaz­sá­ga

Né­met­or­szá­gi ösz­tön­dí­jam alatt kü­lön­le­ges ki­ál­lí­tás­ra ju­tot­tam el né­met teo­ló­gus ba­rá­ta­im­mal. Egy kis kö­zép­ko­ri temp­lom­ban az utol­só íté­let­tel fog­lal­ko­zó fest­mé­nye­ket mu­tat­tak be. Szá­mom­ra fur­csa al­ko­tá­sok kö­zött sé­tál­gat­tunk. A ba­rokk áb­rá­zo­lá­sok döb­be­ne­tes po­kol­meg­je­le­ní­té­se­i­vel szem­ben áll­tak a non­fi­gu­ra­tív, mo­dern tech­ni­kák­kal meg­ele­ve­ní­tett mai el­kép­ze­lé­sek.

Fi­gyel­me­met egy 16. szá­za­di, is­me­ret­len né­met­al­föl­di fes­tő ké­pe von­ta ma­gá­ra. Va­ló­szí­nű­leg azért, mert na­gyon kö­zel áll hoz­zám az a kép, amely szin­te min­den gyü­le­ke­ze­ti te­rem­ben meg­ta­lál­ha­tó: a szé­les utat és a kes­keny ös­vényt áb­rá­zol­ja. A szé­les úton höm­pö­lyög a tö­meg va­la­mer­re, a kes­keny, kacs­ka­rin­gós ös­vé­nyen vi­szont egy-egy hí­vő ha­lad csak, de ez az út ve­zet Krisz­tus­hoz. A kö­zép­ko­ri fes­tőt meg­ih­let­te a szo­ros ka­pu­ról és a kes­keny út­ról szó­ló sza­kasz a He­gyi be­széd­ből (Mt 7,13–14), azon­ban a kép alá Mt 25,31–46-ot ír­ta, amely az utol­só íté­let­ről szó­ló rész.

A kép kö­ze­pén fenn Jé­zus ül a mennyei tró­nu­son. Két ol­dal­ról igye­kez­nek hoz­zá az em­be­rek. Az egyik irány­ba el­uta­sí­tó­an tart­ja a ke­zét, a má­sik irány­ból igyek­vők­nek pe­dig int, hogy sza­bad az út hoz­zá. Mind­két cso­port­ba tar­to­zók ar­cán az ér­tet­len­ség ve­he­tő ki.

A meg­döb­ben­tő az volt, hogy a ké­pen Jé­zus a kes­keny úton igyek­vők­kel szem­ben el­uta­sí­tó.

Ba­rá­ta­im gyor­san meg­fo­gal­maz­ták vé­le­mé­nyü­ket: az is­me­ret­len fes­tő va­ló­szí­nű­leg fél­re­ér­tet­te a Szent­írás sza­va­it. Azt mond­ták, hogy aki a hit út­ján ha­lad, az biz­to­san cél­ba ér. Szá­mol­hat az­zal, hogy a kes­keny ös­vény út­ja ka­nyar­gós, pró­bák­kal te­li, még­is min­dig Krisz­tus fe­lé, az üd­vös­ség fe­lé ha­lad. Csak így lát­ják ér­tel­mét a ke­resz­tény út­nak, az ön­meg­ta­ga­dás­nak, a sok le­mon­dás­nak.

Pál apos­tol a vá­lasz­tott nép hi­tet­len­sé­ge mi­att szo­mor­ko­dik. Az ős­atyák éle­té­ből vett tör­té­net­tel bi­zo­nyít­ja szá­muk­ra, hogy a hi­tet­len­sé­gük Is­ten ígé­re­te­it nem be­fo­lyá­sol­ja. Az Örök­ké­va­ló sza­vai és cse­le­ke­de­tei ön­ma­guk­ban meg­áll­nak, és a be­lé­jük ve­tett hit vagy a hi­tet­len­ség nem mó­do­sít­hat raj­tuk. Is­ten is­ten­sé­ge min­de­nekfe­let­ti, nem kér­dő­je­lez­he­ti meg sen­ki a ma­ga hi­te, val­lá­sos­sá­ga alap­ján.

A zsi­dók szá­má­ra azon­ban Jé­zus mint Is­ten igaz­sá­gá­nak meg­je­le­né­se ne­he­zen ér­tel­mez­he­tő. Ben­ne ugyan­is az is­te­ni ir­ga­lom olyan „meg­ele­ve­ne­dé­se” tör­té­nik, amelyet az em­be­ri igaz­sá­gos­sá­gon tá­jé­ko­zó­dók nem tud­nak meg­ér­te­ni. El­fo­gad­ha­tat­lan a „sze­met sze­mért” igaz­sá­gán ne­vel­ke­dők szá­má­ra. „Kö­nyö­rü­lök, akin kö­nyö­rü­lök, és ir­gal­ma­zok, aki­nek ir­gal­ma­zok.” Ezek a sza­vak nem az egyez­ke­dés, al­ku­do­zás sza­vai.

Mi­kor Mó­zes össze­tör­te a kő­táb­lá­kat és el­éget­te az arany­bor­jút, kö­nyör­gött az Úr­hoz, hogy ir­gal­maz­zon a nép­nek, és kí­sér­je őket to­vább az úton. Is­mer­tes­se meg ma­gát ve­lük, hadd lás­sák és érez­zék je­len­lé­tét. „Mu­tasd meg ne­kem di­cső­sé­ge­det!” – kér­te Mó­zes az Urat. „Az Úr így fe­lelt: El­vo­nul­ta­tom előt­ted egész fen­sé­ge­met, és ki­mon­dom előt­ted az Úr ne­vét. Ke­gyel­me­zek, aki­nek ke­gyel­me­zek, és ir­gal­ma­zok, aki­nek ir­gal­ma­zok.” (2Móz 33,18–19) Meg­mu­tat­ja ma­gát, át­él­he­tő a je­len­lé­te, még­is tel­je­sen más­ként, mint amit lát­tak, meg­szok­tak a sok­is­ten­hi­tű Egyip­tom­ban. Nem az em­ber al­kot­ta ma­gá­nak az is­tent, ha­nem az Úr te­rem­tet­te az em­bert, és ő hív­ta el né­pét.

A ma em­be­re is haj­la­mos a ma­ga is­ten­él­mé­nyei, hi­te, val­lás­gya­kor­la­ta alap­ján sa­ját is­tent al­kot­ni. Olyat, ami­lyen­nek el­kép­ze­li, ami­lyen­nek lát­ni sze­ret­né. Rá­ru­ház min­dent, ami em­be­ri el­kép­ze­lés sze­rint jó, igaz­sá­gos, va­ló­di. De még­is­csak tel­je­sen más ez az is­ten­lá­tás, mint ma­ga az élő Is­ten. Jé­zus sza­va: „Ir­gal­mas­sá­got aka­rok, és nem ál­do­za­tot”, egé­szen más, mint amit az em­ber hor­doz ön­ma­gá­ban, amit a ma­ga ál­tal al­ko­tott ide­a­li­zált is­ten­kép­ből ki­kö­vet­kez­tet.

Évek­kel ez­előtt az ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban, ahol hit­tant ta­ní­tot­tam, az el­ső osz­tály­ban ko­moly be­szél­ge­tés ala­kult ki ar­ról, hogy néz ki Is­ten. Mond­tam a gye­re­kek­nek, hogy őt nem le­het el­kép­zel­ni. Más, mint az em­ber. Nem ér­tet­ték. Kí­ván­csi vol­tam, hogy hat-hét­ éve­sen hogy gon­dol­ják, ezért meg­kér­tem őket, hogy raj­zol­ják le. A fi­úk ki­rályt, ki­rály­fit raj­zol­tak, a lá­nyok ki­rály­kis­asszonyt. A me­se­vi­lág­ból ke­res­ték meg azt a te­kin­télyt, aki­nek ha­tal­ma van, aki min­den­ki fe­lett áll. A leg­na­gyob­bat raj­zol­ták, akit csak el tud­tak kép­zel­ni.

Azt gon­do­lom, ben­nünk, fel­nőt­tek­ben is ott van ez a „tu­dás”, de éle­tünk fo­lya­mán pró­bál­juk egy­re in­kább ér­tel­mez­ni az Is­ten­ről ben­nünk élő ké­pet, és fel­ru­ház­zuk olyan tu­laj­don­sá­gok­kal, ame­lyek a mi szá­munk­ra el­ér­he­tet­le­nek. Azt gon­dol­juk, hogy Is­tent úgy tud­hat­juk ma­gunk mel­lett leg­in­kább, ha mi­nél job­ban is­mer­jük. Ne­héz el­fo­gad­ni, hogy nem a mi meg­is­me­ré­si tö­rek­vé­se­ink, a mi jó­nak lá­tott ke­resz­tény utunk, a mi szi­lárd­nak vélt hi­tünk le­het a zá­lo­ga az örök éle­tünk­nek, ha­nem egye­dül az ő ke­gyel­me.

„Bol­do­gok az ir­gal­ma­sok, mert ők ir­gal­mas­sá­got nyer­nek” – mond­ja Jé­zus a He­gyi be­széd­ben. Úgy érzem, ez a tanítása az utol­só íté­let­ről szó­ló festménynek. Hi­szen sen­ki nem tud meg­fe­lel­ni an­nak az el­vá­rás­nak, hogy min­den­ki­hez oda­lép­jen, de ha csak eggyel is meg­cse­le­ked­tük a leg­ki­seb­bek kö­zül, ve­le tet­tük meg – mond­ja Jé­zus. Azt gon­do­lom, a kép fes­tő­jé­nek az volt a cél­ja, hogy új­ra és új­ra rá­döb­bent­se az em­bert: egye­dül Is­ten ir­gal­mas sze­re­te­te iga­zít­hat meg ben­nün­ket. A ma­gunk ere­je, hi­te ah­hoz kell, hogy Jé­zus­ban fel­is­mer­ve a kes­keny utat és a szo­ros ka­put az ő sze­re­te­té­ben jár­has­suk éle­tünk út­ját.

Jo­hann Gyu­la