|
Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 34
- Isten igazsága
A vasárnap igéje
SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 12. VASÁRNAP – RÓM 9,15–16
Hozzászólás a cikkhez
Isten igazsága
Németországi ösztöndíjam alatt különleges kiállításra jutottam el német teológus barátaimmal. Egy kis középkori templomban az utolsó ítélettel foglalkozó festményeket mutattak be. Számomra furcsa alkotások között sétálgattunk. A barokk ábrázolások döbbenetes pokolmegjelenítéseivel szemben álltak a nonfiguratív, modern technikákkal megelevenített mai elképzelések.
Figyelmemet egy 16. századi, ismeretlen németalföldi festő képe vonta magára. Valószínűleg azért, mert nagyon közel áll hozzám az a kép, amely szinte minden gyülekezeti teremben megtalálható: a széles utat és a keskeny ösvényt ábrázolja. A széles úton hömpölyög a tömeg valamerre, a keskeny, kacskaringós ösvényen viszont egy-egy hívő halad csak, de ez az út vezet Krisztushoz. A középkori festőt megihlette a szoros kapuról és a keskeny útról szóló szakasz a Hegyi beszédből (Mt 7,13–14), azonban a kép alá Mt 25,31–46-ot írta, amely az utolsó ítéletről szóló rész.
A kép közepén fenn Jézus ül a mennyei trónuson. Két oldalról igyekeznek hozzá az emberek. Az egyik irányba elutasítóan tartja a kezét, a másik irányból igyekvőknek pedig int, hogy szabad az út hozzá. Mindkét csoportba tartozók arcán az értetlenség vehető ki.
A megdöbbentő az volt, hogy a képen Jézus a keskeny úton igyekvőkkel szemben elutasító.
Barátaim gyorsan megfogalmazták véleményüket: az ismeretlen festő valószínűleg félreértette a Szentírás szavait. Azt mondták, hogy aki a hit útján halad, az biztosan célba ér. Számolhat azzal, hogy a keskeny ösvény útja kanyargós, próbákkal teli, mégis mindig Krisztus felé, az üdvösség felé halad. Csak így látják értelmét a keresztény útnak, az önmegtagadásnak, a sok lemondásnak.
Pál apostol a választott nép hitetlensége miatt szomorkodik. Az ősatyák életéből vett történettel bizonyítja számukra, hogy a hitetlenségük Isten ígéreteit nem befolyásolja. Az Örökkévaló szavai és cselekedetei önmagukban megállnak, és a beléjük vetett hit vagy a hitetlenség nem módosíthat rajtuk. Isten istensége mindenekfeletti, nem kérdőjelezheti meg senki a maga hite, vallásossága alapján.
A zsidók számára azonban Jézus mint Isten igazságának megjelenése nehezen értelmezhető. Benne ugyanis az isteni irgalom olyan „megelevenedése” történik, amelyet az emberi igazságosságon tájékozódók nem tudnak megérteni. Elfogadhatatlan a „szemet szemért” igazságán nevelkedők számára. „Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” Ezek a szavak nem az egyezkedés, alkudozás szavai.
Mikor Mózes összetörte a kőtáblákat és elégette az aranyborjút, könyörgött az Úrhoz, hogy irgalmazzon a népnek, és kísérje őket tovább az úton. Ismertesse meg magát velük, hadd lássák és érezzék jelenlétét. „Mutasd meg nekem dicsőségedet!” – kérte Mózes az Urat. „Az Úr így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” (2Móz 33,18–19) Megmutatja magát, átélhető a jelenléte, mégis teljesen másként, mint amit láttak, megszoktak a sokistenhitű Egyiptomban. Nem az ember alkotta magának az istent, hanem az Úr teremtette az embert, és ő hívta el népét.
A ma embere is hajlamos a maga istenélményei, hite, vallásgyakorlata alapján saját istent alkotni. Olyat, amilyennek elképzeli, amilyennek látni szeretné. Ráruház mindent, ami emberi elképzelés szerint jó, igazságos, valódi. De mégiscsak teljesen más ez az istenlátás, mint maga az élő Isten. Jézus szava: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot”, egészen más, mint amit az ember hordoz önmagában, amit a maga által alkotott idealizált istenképből kikövetkeztet.
Évekkel ezelőtt az általános iskolában, ahol hittant tanítottam, az első osztályban komoly beszélgetés alakult ki arról, hogy néz ki Isten. Mondtam a gyerekeknek, hogy őt nem lehet elképzelni. Más, mint az ember. Nem értették. Kíváncsi voltam, hogy hat-hét évesen hogy gondolják, ezért megkértem őket, hogy rajzolják le. A fiúk királyt, királyfit rajzoltak, a lányok királykisasszonyt. A mesevilágból keresték meg azt a tekintélyt, akinek hatalma van, aki mindenki felett áll. A legnagyobbat rajzolták, akit csak el tudtak képzelni.
Azt gondolom, bennünk, felnőttekben is ott van ez a „tudás”, de életünk folyamán próbáljuk egyre inkább értelmezni az Istenről bennünk élő képet, és felruházzuk olyan tulajdonságokkal, amelyek a mi számunkra elérhetetlenek. Azt gondoljuk, hogy Istent úgy tudhatjuk magunk mellett leginkább, ha minél jobban ismerjük. Nehéz elfogadni, hogy nem a mi megismerési törekvéseink, a mi jónak látott keresztény utunk, a mi szilárdnak vélt hitünk lehet a záloga az örök életünknek, hanem egyedül az ő kegyelme.
„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek” – mondja Jézus a Hegyi beszédben. Úgy érzem, ez a tanítása az utolsó ítéletről szóló festménynek. Hiszen senki nem tud megfelelni annak az elvárásnak, hogy mindenkihez odalépjen, de ha csak eggyel is megcselekedtük a legkisebbek közül, vele tettük meg – mondja Jézus. Azt gondolom, a kép festőjének az volt a célja, hogy újra és újra rádöbbentse az embert: egyedül Isten irgalmas szeretete igazíthat meg bennünket. A magunk ereje, hite ahhoz kell, hogy Jézusban felismerve a keskeny utat és a szoros kaput az ő szeretetében járhassuk életünk útját.
Johann Gyula
::Nyomtatható változat::
|
