Evangélikusok

Negy­ven éve, de le­het, több is, vá­sár­he­lyi kis evan­gé­li­kus kö­zös­ség in­dult Ko­lozs­vár­ra. Em­lék­szem ma is, ma­gyar szón kí­vül mást nem hal­lot­tam, és el­ha­nya­golt volt Há­zson­gárd te­me­tő­vá­ro­sa. So­ká­ig ke­res­tük az evangé­li­kus köl­tőt, Re­mé­nyik Sán­dort.

Hal­kan csi­kor­dult a két­szár­nyú vas­aj­tó a sír­já­nál, ami­kor kö­ze­lebb lép­tünk. Sű­rű fű­ta­ka­ró bo­rí­tot­ta, a kő­edény­ben su­ga­ras páf­rány­szá­lak, el­rejt­ve ap­ró ko­szo­rú pi­ros-fe­hér-zöld sza­lag­gal, gyer­tya­cson­kok és a kö­zel­ben té­pett vad­vi­rá­gok. A fe­jé­nél si­ma már­vány­kő ne­vé­vel s az üze­net­tel: „Egy lán­got adok, ápold, add to­vább.”

Ez a ma is ele­ven, lát­ha­tat­lan láng meg­vi­lá­gít­ja hi­te küz­del­me­it, re­mé­nye­it a re­mény­te­len­ség­ben, is­ten­ke­re­ső nap­ja­it, a misz­ti­kus „ma­gunk­ba le” tö­rek­vé­sé­ig. Kín­zó be­teg­sé­ge­i­ben, nem szű­nő gyen­ge­sé­ge­i­ben is élet­erőt su­gár­zott azok­nak, akik fi­gyel­tek rá.

Hoz­zám a bib­li­ás köl­tő áll a leg­kö­ze­lebb. Re­mé­nyi­ket nyu­god­tan mond­hat­juk a leg­ke­resz­té­nyibb ma­gyar köl­tő­nek, nem val­lás­tör­té­ne­ti, val­lás­lé­lek­ta­ni, ha­nem hit­val­lá­si vagy, ha kell, dog­ma­ti­kai ala­pon is. „Ő az Ige köl­tő­je, aki az igé­re rá­ta­lált, akit az Ige meg­ta­lált. Az ő val­lá­sos köl­té­sze­te nem meg­ta­nult sza­vak és ta­ní­tói cél­za­tú er­köl­csi ok­ta­tá­sok gyűj­te­mé­nye. Ezt iga­zol­ja a hí­vő hi­tet­len­sé­gé­nek és hi­tet­len­ke­dő hit­nek ben­ne ha­lá­lá­ig vég­be­me­nő pé­te­ri har­ca” – ír­ta ked­ves ba­rát­ja, Ko­ren Emil evan­gé­li­kus lel­kész.

Sa­já­tos, más vo­ná­sú po­é­ta volt. Ver­se­it – már in­du­lá­sá­tól kezd­ve – so­kan bí­rál­ták, és so­kan el­hall­gat­ták. So­kan erőt me­rí­tet­tek be­lő­le, má­sok fél­re­ér­tet­ték. Oly­kor fel­ér­té­kel­ték (Ba­las­si, Ady mel­lé he­lyez­ték), más­szor le­ér­té­kel­ték… De aki iga­zán meg akar­ta is­mer­ni, több­ször föl­la­poz­ta és ol­vas­ta őszin­te lí­rá­ját, kü­lö­nös transz­szil­va­niz­mu­sát, sze­rel­mi cik­lu­sa­it, táj­ver­se­it, hí­vő és hi­te­tet­len üze­ne­te­it, az meg­ta­pasz­tal­hat­ta: egy tisz­ta em­ber vall élet­ről és ha­lál­ról. Zú­zott lé­lek­kel Is­ten­ről: „De ő fe­hé­ren jő és csen­de­sen. / És amer­re vé­re ru­bint­ja hull: / Vi­rág fa­kad, fa nő, hegy tor­nyo­sul, / Ten­ger tá­gul – a vi­lág vé­ge­ig. / S az Ő vé­ré­től ál­dott min­de­nik.” (Akác-sor ősz utó­ján)

Őr­ál­ló em­ber volt. Vir­rasz­tó fér­fi. Ezért le­he­tett olyan ma­gá­nyos és ma­gá­ra ma­radt lé­lek. De ezt nem érez­te el­vi­sel­he­tet­len csa­pás­nak. Ren­del­te­tés­nek in­kább, szü­le­tő ver­sei táp­lá­ló ola­já­nak, hogy fényt csi­hol­jon tár­sa­i­nak. A min­dig szi­go­rú Né­meth Lász­ló 1937-ben (a Pro­tes­táns Szem­lé­ben) hosszabb írás­ban elem­zi mun­kás­sá­gát: „Van na­gyobb köl­tő­je Er­dély­nek, mint ő, s még­is ő az er­dé­lyi köl­tő!” Ami­kor Tri­a­non szét­szag­gat­ta Ma­gyar­or­szá­got, ott ma­radt más­fél mil­lió ma­gyar igé­re szo­rul­tan s ige­hir­de­tők nél­kül. Re­mé­nyik vál­lal­ta nem könnyű kül­de­té­sét. Mé­lyen em­be­ri és meg­in­dí­tó ver­sek­ben.

És pró­zai írá­sok­ban is, ame­lyek­ről ke­ve­set be­szé­lünk, pe­dig fi­nom szö­vé­sű gon­do­la­tok kor­tár­sak­ról és mél­tat­la­nul fe­le­dett ér­té­kek­ről. Ady­ról, Ba­bits­ról, Kosz­to­lá­nyi­ról, Kós Ká­roly­ról, Áp­rily­ről, Dsi­dá­ról, Kuncz­ról, Nyír­őről, Ta­má­si­ról, Bán­ffy­ról írt ér­tő és ér­té­ke­lő kri­ti­kát.

Iro­da­lom és po­li­ti­ka vi­szo­nyát vizs­gál­ta, a ki­sebb­sé­gi lét élet­ha­lál­har­cát, és az el­ma­rad­ha­tat­lan, a leg­fon­to­sabb szív­ügyét mond­ta fá­rad­ha­tat­la­nul: Er­dély je­le­nét és jö­vő­jét. Illyés Ka­to­li­kus köl­té­szet cí­mű cik­ké­re vá­la­szol­va na­gyon mély val­lo­mást ta­lá­lunk tő­le, fá­jó-szép ars po­e­ti­cát: „Pro­tes­táns va­gyok s még­hoz­zá er­dé­lyi pro­tes­táns. Nem ren­dü­let­le­nül hí­vő, ha­nem ke­re­ső és ver­gő­dő lé­lek, s fáj­dal­ma­san iri­gye azok­nak, akik ren­dü­let­le­nül tud­nak hin­ni…”

Száz­húsz éve, 1890. au­gusz­tus 30-án szü­le­tett Re­mé­nyik Sán­dor, és hat­van­ki­lenc éve, 1941. ok­tó­ber 24-én halt meg. Szív­szo­rí­tó két adat: mind­össze öt­ven­egy esz­ten­dőt élt. Ret­te­ne­tes öreg em­ber­ként von­szol­ta ma­gát Ko­lozs­vár ut­cá­in. Ér­zé­keny ide­ge­it fel­őröl­te az írás és a sok gán­csos­ko­dás. De vers­író ke­zét sok­szor ve­ze­tő Is­te­ne min­dig meg­nyug­tat­ta: „Azt mon­dod, ne­ked nem kell mél­ta­tás, / Csak sí­ron túl egy ki­csi sze­re­tet.” („Lé­lek­től lé­le­kig”)

– feny­ve­si –