A hét témája

Idő­sö­dő fér­fi fe­küdt a ré­gi, tölgy­fá­ból ácsolt ágyon. A kis fa­lu­si szo­bá­ban fél­ho­mály ural­ko­dott, és a nyi­tott ab­lak el­le­né­re foj­to­ga­tó volt a le­ve­gő. A he­lyi­ség­ben még há­rom alak állt né­mán. Ar­cu­kat sö­tét­re fes­tet­te a gyász elő­ér­ze­te. Tor­ku­kat meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan erő szo­ron­gat­ta vas­mar­ká­val.

Bár a leg­idő­sebb fiú, Mik­lós tud­ta, hogy ap­ja leg­ke­vés­bé vá­gyik er­re a si­ra­lom­há­zi han­gu­lat­ra, még­is, még ne­ki is ne­héz lett vol­na biz­ta­tó mo­solyt eről­tet­ni szi­kár ar­cá­ra. Ahogy ap­ja nap­cser­zet­te áb­rá­za­tá­ra pil­lan­tott, eszé­be ju­tott a sok együtt töl­tött év. Hir­te­len meg­száll­ták a ré­gi em­lék­ké­pek.

Elő­ször a bar­na, gön­dör ha­jú kis­fiú je­lent meg előt­te, aki fá­ból fa­ra­gott kard­já­val ir­tot­ta a sár­ká­nyo­kat és a ki­rály­kis­asszonyt fog­va tar­tó óri­ást. Az­tán mint va­la­mi fel­hő, újabb már-már ho­má­lyos kép: ked­venc fol­to­zott bőr­lab­dá­já­val ját­szott két öccsé­vel; apa pe­dig ked­ves hin­ta­szé­ké­ből né­zett rá­juk az­zal a kü­lön­le­ges mo­so­lyá­val. A kö­zös ebé­dek édes­anya utá­noz­ha­tat­lan csir­ke­pap­ri­ká­sá­val, a ker­ti mun­kák, ka­pá­lás és ásás mind-mind öröm volt ez­zel a bú­ból is de­rűt va­rá­zso­ló em­ber­rel.

Hány év el­telt az­óta, ami­óta apa és fia meg­vet­ték azt a kis da­rab föl­det, hogy egy cso­dála­tos éden­ker­tet hoz­za­nak létre!

Test­vé­re­it nem von­zot­ta a föld. Egyi­kük, Sán­dor, a kor di­vat­ját kö­vet­ve me­ne­dzser, a leg­ki­sebb, At­ti­la ács lett. Sán­dor Pes­ten egy nagy bank­nál ka­pott ál­lást, nem is vá­gyott vissza az al­föl­di köz­ség­be. Dar­vas elég messze volt, még lá­to­ga­tó­ba is rit­kán ju­tott el a szü­lői ház­ba. At­ti­la még messzebb­re rep­pent: a min­dig is nyug­ha­tat­lan fiú Ang­li­á­ba ment sze­ren­csét pró­bál­ni. Ele­in­te jól is ala­kult min­den, de ké­sőbb az ér­dek­ba­rá­tok sok rossz­ba be­le­haj­szol­ták: ital, drog, ké­tes üz­le­tek… Az út­ra­va­ló­ul ka­pott pénz is el­fo­gyott.

Ap­juk, mi­u­tán szív­be­teg­sé­ge rosszabb­ra for­dult, ha­za­hív­ta fi­a­it, hogy se­gít­se­nek. Mik­lós nem köl­tö­zött messzi­re, fe­le­sé­ge is a szom­széd fa­lu­ban la­kott. Az el­ső hí­vó szó­ra ment, se­gí­tett ap­já­nak, akár­csak a kez­de­tek­kor. Pár év múl­va Sán­dor is ha­za­köl­tö­zött, ki­áb­rán­dult a nagy­vá­ros ha­zug vi­lá­gá­ból. Rá­jött, hogy iga­zán bol­dog csak szü­lő­föld­jén le­het. A leg­ki­sebb fiú so­kat éhe­zett eköz­ben, né­ha la­ká­sa sem volt. Meg­jár­ta Svéd­or­szá­got, Fran­cia- és Né­met­hont. Nem mert ha­za­men­ni és be­val­la­ni ap­já­nak, hogy ku­dar­cot val­lott. Az­tán egy nap – úgy egy éve le­he­tett – ha­za­tért ő is.

A test­vé­rek elő­ször ide­gen­ked­tek At­ti­lá­tól, hisz évek óta nem be­szél­tek ve­le, nem is hal­lot­tak ró­la, úgy érez­ték, cser­ben­hagy­ta a csa­lá­dot. Ké­sőbb azon­ban ap­juk in­tő sza­vá­ra új­ra össze­ba­rát­koz­tak.

Most még­is úgy érez­te Mik­lós: a föl­det, a cso­dá­la­tos gyü­möl­csöst ne­ki kell gon­doz­nia a ké­sőb­bi­ek­ben, hisz egye­dül ő volt, aki az el­ső hí­vó szó­ra jött se­gí­te­ni.

At­ti­la, Sán­dor és Mik­lós ott áll­tak az ágy­nál, ek­kor lé­pett be édes­any­juk a hús­le­vessel:

– Tudsz már en­ni egy ke­veset?

– A te le­ve­sed min­dig olyan jól­esik, hogy­ne en­nék be­lő­le! – csil­lant fel az öreg sze­me.

Ne­héz­ke­sen fel­ült, és el­kezd­te szür­csöl­ni a jó me­leg, arany­ló ét­ket. Mi­u­tán evett né­hány ka­nál­lal, fi­a­i­ra te­kint­ve ezt mond­ta:

– Gyer­me­ke­im, én már nem le­szek so­ká köz­te­tek ezen a föl­dön, ezért sze­ret­ném el­mon­da­ni nek­tek vég­aka­ra­to­mat, hogy so­ha ne le­gyen köz­te­tek harc az örök­sé­gért. Bár úgy hi­szem, mind­hár­man jó fi­úk vagy­tok, biz­tos nem len­ne vi­szály, még­is el­mon­dom, mit sze­ret­nék. Hár­mó­tok közt egyen­lő­en osz­tom meg a bir­to­kot, édes­anyá­tok­nak pe­dig hagy­já­tok meg ezt a kis há­zat.

– De apa, hát nem én vol­tam, aki egész éle­ted­ben mel­let­ted állt?! Hát csak ennyit ér­dem­lek sze­rin­ted? At­ti­la csak most, egy éve jött ha­za, és ugyan­annyit kap… Ez igaz­ság­ta­lan! – mond­ta nyu­gal­mat ma­gá­ra eről­tet­ve Mik­lós.

– Ked­ves fi­am! Hát nem dönt­he­tek-e én örök­sé­ged­ről, aki fel­ne­vel­tem mind­nyá­ja­to­kat? Lát­já­tok, min­dő­tök­ből jó em­ber vált. Én csak azt adom nek­tek, amit ígér­tem kis­gyer­mek­ko­ro­tok óta. Min­dig mond­tam, hogy nem vá­lo­ga­tok köz­te­tek, egy­for­mán sze­ret­lek ben­ne­te­ket – vá­la­szol­ta az apa, né­ha meg-meg­akad­va mon­dan­dó­já­ban.

Ahogy ott áll­tak az eső­ben a kis fa­ke­reszt előtt, a há­rom test­vér és az anya, meg­ér­tet­ték ap­juk utol­só sza­va­it, és Mik­lós­nak is csak a ke­se­rű gyász ma­radt szí­vé­ben, a ha­rag­nak nyo­ma sem volt töb­bé.

Jó­ga-Pá­pay Imo­la