A hét témája
Novellaíró-pályázatunk anyagaiból
A titokzatos jótevő
Vasárnap reggel volt. Egy ember tétován botorkált az utcán. A fejét mintha baltával hasogatták volna. Tegnap is jól felöntött a garatra, s az éjszakát az utcán töltötte. Valamelyik árok szélén, mert odataszította a számára gyorsan forgó világ centrifugális ereje, így haza már nem érkezett meg.
Haza? Nem is tudta, mit jelent ez a szó. Nem volt sem otthona, sem hazája, nem volt, aki várja. Felesége gyermekeivel már rég elhagyta. Hány éve, hogy látta őket?… már nem emlékszik. Az otthont egy szeméttől elborított vályogház jelentette számára, melynek konyhájában – ha lehet ezt a kifejezést használni rá – ott volt a családja: kopott viaszosvászonnal borított, ócska asztalon állt egy fénykép, üres sörös-, boros- és pálinkásüvegek erdejében.
De még így is ritkán látta a családját, mert napi „elfoglaltságát” befejezve általában nem érkezett haza. Szinte minden éjszakáját az utcán töltötte, nappalait valamelyik olcsó kocsmában, mert munkája, pénze nem volt. Reggelente koldult az előző napi alkohol délig tartó hatása alatt, délután pedig el is költötte szerzeményét az ivóban. Hónap vége felé egyre kevesebb jutott, mert az elsejei segély már rég kiapadt, a koldulásból sem sok jött össze – de nem is kellett neki már sok, hogy kidőljön. Így ment ez már hosszú évek óta.
Minden akkor kezdődött, amikor öt évvel ezelőtt a munkahelyén egy olyan lehetőséghez jutott, hogy egy nagyobb összeget könyvelhetett „el”. Merthogy könyvelő volt. De nem eléggé ravasz, mert munkaadói rájöttek, s ha nem tudta volna visszafizetni a pénzt, le is csukták volna. Így viszont „csak” kitették súlyos fegyelmi vétség miatt. Ezzel a háta mögött viszont már semmilyen munkát nem tudott vállalni. Ha akkor nem engedett volna a kísértésnek, hogy még többet… de most már mindegy.
Sokszor elképzelte életét a „ha” nélkül, mikor a kocsmaasztalnál ült, de a latolgatás és jövőkeresés józan sugarait nem engedte áttörni magán az alkohol mámorának bűzlő, koszos, szürke fellege.
Most is „elmélkedése” helyszíne felé ballagott, mivel a pénteken érkezett segélyből még maradt valami, így aztán most nem kellett koldulnia. Nem is nagyon tudott volna, mert vasárnap volt, az pedig nem forgalmas nap. Ugyan útjába esett egy templom, ami előtt mindennap elment, de itt soha nem adtak neki pénzt. Hiába könyörgött, szakadt, züllött, visszataszító külsejét látva nem indult meg a hívek szíve. És tudták is, hogy saját maga hibájából jutott ide, így aztán a legadakozóbbak is csak jótékony „Nem kellett volna lopni!” tanáccsal látták el.
Továbbhaladt a saját „temploma” felé. Belépett, a pulthoz ment. A csapos rutinszerű mozdulattal adta ki számára a megszokott búfelejtő adagot. Fizetett és ivott. Aztán ismét, egész addig, amíg sötétségbe zárult saját létének tudata…
…amikor nehéz pillantással kinyitotta szemét, fehér mennyezetet látott, neonlámpák lógtak alá róla, hideg fényt árasztva magukból. Fejét fájdalmak árán tudta csak megmozdítani. Nem tudta, hol van, míg meg nem látta lábánál a fehér vasrácsot és keze alatt a fehér paplanhuzatot. Kórházban feküdt, mellkasát szoros kötés markolta, keze gipszben. Feje tetejét a másik, ép kezével megtapintva érezte, hogy azt is gyolcs takarja.
Az orvosok elmondták neki: egy ismeretlen ember hozta be őt a kórházba, miután rátalált az út szélén, vérbe fagyva. Félholtra verték valami huligánok, mikor látták, hogy teljesen részeg. Azt hitték, hogy zsákmányolhatnak tőle valamit, de mivel semmit nem találtak nála, dühükben még jobban ütlegelni, rugdosni kezdték. Több műtéttel mentették meg az életét a törések és belső sérülések miatt, és detoxikálni is kellett. Mivel biztosítása már rég nem volt, az idegen állta a kezelések teljes költségét.
Egy hónap múlva, amikor hazaengedték, a recepciós hölgytől próbálta megtudni a titokzatos jótevő kilétét. Ő viszont, megvető pillantások közepette, csak ennyit mondott:
– Nem tudom a nevét, külsőre olyan volt, mint bárki más. De biztos nem volt normális, mert egy züllött alkoholistáért épeszű ember ennyit nem fizet! – s kezébe nyomta a kórházi számlát.
A végösszeg 355 ezer forint volt. Pontosan annyi, mint amennyi miatt annak idején elveszítette a munkáját és vele együtt a normális élet minden reményét.
Hazafelé menet elment a kocsma előtt, de most nem késztette semmi arra, hogy bemenjen. Egy dolog érdekelte: ki lehetett az, aki megmentette az életét? A kocsmában nem számított válaszra. Ott senkit sem érdekelt volna, ha egyszer örökre eltűnik.
A templom ismét útba esett, bár ebből az irányból nem is emlékezett rá, mert innen közelítve mindig kellőképpen bódult szokott lenni. Az ajtaja nyitva állt, ének hangja szűrődött ki az utcára. Maga sem tudta, miért, megállt a kapuban, majd mikor az ének hangjai után valaki beszélni kezdett bent, és ő nem értette, közelebb merészkedett az ajtóhoz. Persze, megbújva az ajtófélnél, nehogy felismerjék.
Bent az irgalmas samaritánus története hangzott. Hallotta már ezt valamikor, gyerekkorában. De most… mintha róla szólt volna a történet. Hallgatta a prédikációt, sok mindent nem értett meg belőle, de belül kavarogtak a gondolatai. Egyre jobban kirajzolódott benne annak az eddig ismeretlennek az alakja, aki megmentette őt. És elhangzott egy mondat, amelynek csak a felét értette, de elég volt ahhoz, hogy lelepleződjön előtte titokzatos jótevője: „…az ő sebei árán gyógyultunk meg.”
Igen – kiáltott fel, most már nem foglalkozva lelepleződésével –, ismerem őt! Ő mentette meg az életemet!
Térdre rogyott, ott a templomajtóban. Arcán lecsorduló könnyeiben szikrázott a szemközti körablakon beszűrődő napfény. Vasárnap volt. Végre újra vasárnap.
Lénárt Tibor