A hét témája

Novellaíró-pályázatunk anyagaiból

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap reg­gel volt. Egy em­ber té­to­ván bo­tor­kált az ut­cán. A fe­jét mint­ha bal­tá­val ha­so­gat­ták vol­na. Teg­nap is jól fel­ön­tött a ga­rat­ra, s az éj­sza­kát az ut­cán töl­töt­te. Va­la­me­lyik árok szé­lén, mert oda­ta­szí­tot­ta a szá­má­ra gyor­san for­gó vi­lág cent­ri­fu­gá­lis ere­je, így ha­za már nem ér­ke­zett meg.

Ha­za? Nem is tud­ta, mit je­lent ez a szó. Nem volt sem ott­ho­na, sem ha­zá­ja, nem volt, aki vár­ja. Fe­le­sé­ge gyer­me­ke­i­vel már rég el­hagy­ta. Hány éve, hogy lát­ta őket?… már nem em­lék­szik. Az ott­hont egy sze­mét­től el­bo­rí­tott vá­lyog­ház je­len­tet­te szá­má­ra, mely­nek kony­há­já­ban – ha le­het ezt a ki­fe­je­zést hasz­nál­ni rá – ott volt a csa­lád­ja: ko­pott vi­a­szos­vá­szon­nal bo­rí­tott, ócs­ka asz­ta­lon állt egy fény­kép, üres sö­rös-, bo­ros- és pá­lin­kás­üve­gek er­de­jé­ben.

De még így is rit­kán lát­ta a csa­lád­ját, mert na­pi „el­fog­lalt­sá­gát” be­fe­jez­ve ál­ta­lá­ban nem ér­ke­zett ha­za. Szin­te min­den éj­sza­ká­ját az ut­cán töl­töt­te, nap­pa­la­it va­la­me­lyik ol­csó kocs­má­ban, mert mun­ká­ja, pén­ze nem volt. Reg­ge­len­te kol­dult az elő­ző na­pi al­ko­hol dé­lig tar­tó ha­tá­sa alatt, dél­után pe­dig el is köl­töt­te szer­ze­mé­nyét az ivó­ban. Hó­nap vé­ge fe­lé egy­re ke­ve­sebb ju­tott, mert az el­se­jei se­gély már rég ki­apadt, a kol­du­lás­ból sem sok jött össze – de nem is kel­lett ne­ki már sok, hogy ki­dől­jön. Így ment ez már hosszú évek óta.

Min­den ak­kor kez­dő­dött, ami­kor öt év­vel ez­előtt a mun­ka­he­lyén egy olyan le­he­tő­ség­hez ju­tott, hogy egy na­gyobb össze­get köny­vel­he­tett „el”. Mert­hogy köny­ve­lő volt. De nem elég­gé ra­vasz, mert mun­ka­adói rá­jöt­tek, s ha nem tud­ta vol­na vissza­fi­zet­ni a pénzt, le is csuk­ták vol­na. Így vi­szont „csak” ki­tet­ték sú­lyos fe­gyel­mi vét­ség mi­att. Ez­zel a há­ta mö­gött vi­szont már sem­mi­lyen mun­kát nem tu­dott vál­lal­ni. Ha ak­kor nem en­ge­dett vol­na a kí­sér­tés­nek, hogy még töb­bet… de most már mind­egy.

Sok­szor el­kép­zel­te éle­tét a „ha” nél­kül, mi­kor a kocs­ma­asz­tal­nál ült, de a la­tol­ga­tás és jö­vő­ke­re­sés jó­zan su­ga­ra­it nem en­ged­te át­tör­ni ma­gán az al­ko­hol má­mo­rá­nak bűz­lő, ko­szos, szür­ke fel­le­ge.

Most is „el­mél­ke­dé­se” hely­szí­ne fe­lé bal­la­gott, mi­vel a pén­te­ken ér­ke­zett se­gély­ből még ma­radt va­la­mi, így az­tán most nem kel­lett kol­dul­nia. Nem is na­gyon tu­dott vol­na, mert va­sár­nap volt, az pe­dig nem for­gal­mas nap. Ugyan út­já­ba esett egy temp­lom, ami előtt min­den­nap el­ment, de itt so­ha nem ad­tak ne­ki pénzt. Hi­á­ba kö­nyör­gött, sza­kadt, zül­lött, vissza­ta­szí­tó kül­se­jét lát­va nem in­dult meg a hí­vek szí­ve. És tud­ták is, hogy sa­ját ma­ga hi­bá­já­ból ju­tott ide, így az­tán a leg­ada­ko­zób­bak is csak jó­té­kony „Nem kel­lett vol­na lop­ni!” ta­náccsal lát­ták el.

To­vább­ha­ladt a sa­ját „temp­lo­ma” fe­lé. Be­lé­pett, a pult­hoz ment. A csa­pos ru­tin­sze­rű moz­du­lat­tal ad­ta ki szá­má­ra a meg­szo­kott bú­fe­lej­tő ada­got. Fi­ze­tett és ivott. Az­tán is­mét, egész ad­dig, amíg sö­tét­ség­be zá­rult sa­ját lé­té­nek tu­da­ta…

…ami­kor ne­héz pil­lan­tás­sal ki­nyi­tot­ta sze­mét, fe­hér mennye­ze­tet lá­tott, ne­on­lám­pák lóg­tak alá ró­la, hi­deg fényt áraszt­va ma­guk­ból. Fe­jét fáj­dal­mak árán tud­ta csak meg­moz­dí­ta­ni. Nem tud­ta, hol van, míg meg nem lát­ta lá­bá­nál a fe­hér vas­rá­csot és ke­ze alatt a fe­hér pap­lan­hu­za­tot. Kór­ház­ban fe­küdt, mell­ka­sát szo­ros kö­tés mar­kol­ta, ke­ze gipsz­ben. Fe­je te­te­jét a má­sik, ép ke­zé­vel meg­ta­pint­va érez­te, hogy azt is gyolcs ta­kar­ja.

Az or­vo­sok el­mond­ták ne­ki: egy is­me­ret­len em­ber hoz­ta be őt a kór­ház­ba, mi­u­tán rá­ta­lált az út szé­lén, vér­be fagy­va. Fél­holt­ra ver­ték va­la­mi hu­li­gá­nok, mi­kor lát­ták, hogy tel­je­sen ré­szeg. Azt hit­ték, hogy zsák­má­nyol­hat­nak tő­le va­la­mit, de mi­vel sem­mit nem ta­lál­tak ná­la, dü­hük­ben még job­ban üt­le­gel­ni, rug­dos­ni kezd­ték. Több mű­tét­tel men­tet­ték meg az éle­tét a tö­ré­sek és bel­ső sé­rü­lé­sek mi­att, és de­to­xi­kál­ni is kel­lett. Mi­vel biz­to­sí­tá­sa már rég nem volt, az ide­gen áll­ta a ke­ze­lé­sek tel­jes költ­sé­gét.

Egy hó­nap múl­va, ami­kor ha­za­en­ged­ték, a re­cep­ci­ós hölgy­től pró­bál­ta meg­tud­ni a ti­tok­za­tos jó­te­vő ki­lé­tét. Ő vi­szont, meg­ve­tő pil­lan­tá­sok kö­ze­pet­te, csak ennyit mon­dott:

– Nem tu­dom a ne­vét, kül­ső­re olyan volt, mint bár­ki más. De biz­tos nem volt nor­má­lis, mert egy zül­lött al­ko­ho­lis­tá­ért ép­eszű em­ber ennyit nem fi­zet! – s ke­zé­be nyom­ta a kór­há­zi szám­lát.

A vég­összeg 355 ezer fo­rint volt. Pon­to­san annyi, mint amennyi mi­att an­nak ide­jén el­ve­szí­tet­te a mun­ká­ját és ve­le együtt a nor­má­lis élet min­den re­mé­nyét.

Ha­za­fe­lé me­net el­ment a kocs­ma előtt, de most nem kész­tet­te sem­mi ar­ra, hogy be­men­jen. Egy do­log ér­de­kel­te: ki le­he­tett az, aki meg­men­tet­te az éle­tét? A kocs­má­ban nem szá­mí­tott vá­lasz­ra. Ott sen­kit sem ér­de­kelt vol­na, ha egy­szer örök­re el­tű­nik.

A temp­lom is­mét út­ba esett, bár eb­ből az irány­ból nem is em­lé­ke­zett rá, mert innen közelítve min­dig kel­lő­kép­pen bó­dult szo­kott len­ni. Az aj­ta­ja nyit­va állt, ének hang­ja szű­rő­dött ki az ut­cá­ra. Ma­ga sem tud­ta, mi­ért, meg­állt a ka­pu­ban, majd mi­kor az ének hang­jai után va­la­ki be­szél­ni kez­dett bent, és ő nem ér­tet­te, kö­ze­lebb me­rész­ke­dett az aj­tó­hoz. Per­sze, meg­búj­va az aj­tó­fél­nél, ne­hogy fel­is­mer­jék.

Bent az ir­gal­mas sa­ma­ri­tá­nus tör­té­ne­te hang­zott. Hal­lot­ta már ezt va­la­mi­kor, gye­rek­ko­rá­ban. De most… mint­ha ró­la szólt vol­na a tör­té­net. Hall­gat­ta a pré­di­ká­ci­ót, sok min­dent nem ér­tett meg be­lő­le, de be­lül ka­va­rog­tak a gon­do­la­tai. Egy­re job­ban ki­raj­zo­ló­dott ben­ne an­nak az ed­dig is­me­ret­len­nek az alak­ja, aki meg­men­tet­te őt. És el­hang­zott egy mon­dat, amely­nek csak a fe­lét ér­tet­te, de elég volt ah­hoz, hogy le­lep­le­ződ­jön előt­te ti­tok­za­tos jó­te­vő­je: „…az ő se­bei árán gyó­gyul­tunk meg.”

Igen – ki­ál­tott fel, most már nem fog­lal­koz­va le­lep­le­ző­dé­sé­vel –, is­me­rem őt! Ő men­tet­te meg az éle­te­met!

Térd­re ro­gyott, ott a temp­lom­aj­tó­ban. Ar­cán le­csor­du­ló könnye­i­ben szik­rá­zott a szem­köz­ti kör­ab­la­kon be­szű­rő­dő nap­fény. Va­sár­nap volt. Vég­re új­ra va­sár­nap.

Lé­nárt Ti­bor

::Nyomtatható változat::