A hét témája

Egész had­se­reg­nyi ve­te­rán gyűlt össze Fran­cia­or­szág­ban, hogy meg­em­lé­kez­ze­nek el­esett baj­tár­sa­ik­ról. An­go­lok, ame­ri­ka­i­ak, fran­ci­ák és per­sze né­me­tek. Most nem néz­nek egy­más­sal far­kas­sze­met, bé­ké­sen áll­do­gál­nak, be­szél­get­nek.

Per­sze, azért kü­lön cso­por­tot al­kot­nak a volt szö­vet­sé­ge­sek, bé­ké­sek ugyan, de még most se, ennyi év után se ke­ve­red­nek ré­gi el­len­fe­le­ik­kel. Ha nem mu­száj, nem szól­nak hoz­zá­juk, a győz­te­sek min­den­hol és min­den­kor egy­for­ma pil­lan­tá­sa­i­val mé­re­ge­tik őket. De ez min­den.

A vi­lág­há­bo­rú­nak év­ti­ze­dek óta vé­ge, az egy­kor fé­lel­me­tes har­co­sok öreg­em­be­rek­ké sze­lí­dül­tek. Per­sze, van­nak, akik­nek a sze­mé­ben még fel-fel­lob­ban a har­ci tűz, mi­kor fel­idé­zik egy­más közt a múlt em­lé­ke­it. Egye­sek ké­nyel­mes, nyá­ri öl­tö­zet­ben jöt­tek, de so­kan fel­öl­töt­ték ré­gi egyen­ru­há­ju­kat, mel­lük­re tűz­ték ki­tün­te­té­se­i­ket, ér­dem­ér­me­i­ket – ré­gi csa­ták, se­be­sü­lé­sek em­lé­ke­it.

So­kan bot­tal, man­kó­val jár­nak, to­ló­ko­csi­ban ül­nek. Ki­nek lá­ba hi­ány­zik, ki meg­bé­nult. Leg­több­jük se­be­sü­lé­se óta nyo­mo­rék. Má­sok ka­to­nás tar­tás­sal lép­ked­nek, de zub­bo­nyuk, za­kó­juk va­la­me­lyik uj­ja ol­da­luk­hoz van erő­sít­ve. Egy-két öreg front­ka­to­na fél sze­mét fe­ke­te kö­tés ta­kar­ja. In­kább vi­sel­nek kö­tést, mint mű­sze­met, mert a kö­tés ka­to­ná­sabb. Öt­ven éve büsz­kék se­be­sü­lé­se­ik­re.

Az egyik an­gol ve­te­rán, mel­lén szám­ta­lan ki­tün­te­tés­sel, ba­rát­sá­go­san for­dul a mel­let­te ál­ló öreg­úr­hoz.

– Ma­ga an­gol?

– Nem, né­met va­gyok – fe­lel an­go­lul a má­sik.

Kis csend kö­vet­ke­zett.

– Hol ta­nult meg ilyen jól an­go­lul? Ta­lán ha­di­fog­ság­ban?

– Nem, so­ha nem fog­tak el. A há­bo­rú előtt an­golt ta­ní­tot­tam kö­zép­is­ko­lá­sok­nak.

– Én ej­tő­er­nyős vol­tam. És ma­ga?

– Lég­vé­del­mi tü­zér.

Egy ki­csit hosszabb csend állt be. Vé­gül az an­gol mint­egy meg­bo­csá­tó­an meg­ve­re­get­te a né­met vál­lát.

– Há­bo­rú volt, tet­tük, amit kel­lett, vagy leg­alább­is amit meg­pa­ran­csol­tak. Kár, hogy ak­kor nem így ta­lál­koz­tunk, mint most.

– Igen, az jobb lett vol­na – mo­soly­gott a né­met.

– Öt­ször se­be­sül­tem – mu­ta­tott ki­tün­te­té­se­i­re az an­gol –, de sok baj­tár­sam so­ha nem tért vissza a be­ve­té­sek­ről. A part­ra­szál­lás­kor rossz he­lyen ug­rot­tunk. Szét­szó­ród­tunk, akár mag­vak a for­gó­szél­ben. Volt, aki már a le­ve­gő­ben meg­se­be­sült, vagy le is lőt­ték. Az­tán a se­be­sül­tek egy víz­zel el­árasz­tott rét­re es­tek, ahol be­le­ga­ba­lyod­va az er­nyő­jük­be meg­ful­lad­tak. Má­sok fenn­akad­tak a há­zak, temp­lo­mok te­te­jén, táv­író­póz­ná­kon. Ott lőt­ték le őket, mi­köz­ben te­he­tet­le­nül lóg­tak. Mind­egy, ré­gen volt – az an­gol ész­re­vet­te a né­met za­va­rát –, az a lé­nyeg, hogy vé­get ért a bor­za­lom, és leg­alább az el­eset­tek em­lé­két élet­ben tart­juk. Van csa­lád­ja?

– Két gyer­me­kem, vá­ran­dós fe­le­sé­gem és a szü­le­im mind meg­hal­tak egy sző­nyeg­bom­bá­zás­kor – fe­le­li a né­met.

Hosszú csend áll be, az an­gol nem tud­ja, mit mond­jon, va­la­mi vi­gasz­ta­lót vagy bár­mi mást, hir­te­len­jé­ben sem­mi nem jut eszé­be. A hát­tér­ben him­nu­szo­kat ját­szik a ze­ne­kar, majd egy­mást kö­ve­tik a meg­em­lé­ke­ző be­szé­dek.

– Tud­ja – szó­lal meg vég­re az an­gol ve­te­rán –, ott, se­be­sül­ten fe­küd­ve, buj­kál­va ab­ban a po­kol­ban, meg­fo­gad­tam, hogy min­den el­esett baj­tár­sa­mért leg­alább tíz né­me­tet meg­ölök. Az­tán rám ta­lál­tak, vissza­ke­rül­tem Ang­li­á­ba, egy temp­lom­ban ki­ala­kí­tott kór­ház­ba. Apá­cák ápol­tak, so­kat be­szél­get­tem ve­lük, és bár­hogy égett ben­nem a bosszú az­előtt, már nem tud­tam ha­ra­gud­ni sen­ki­re. Meg­vál­toz­tam, mert nem­csak a tes­te­met, ha­nem a lel­ke­met is meg­gyó­gyí­tot­ták.

Hossza­san el­me­ren­gett, majd az öreg né­met­hez for­dult.

– Tud­ja, ami­kor ki­ug­rot­tam a gép­ből, va­ló­já­ban nem is azon a vér­áz­tat­ta szán­tó­föl­dön ér­tem föl­det, ha­nem sok­kal ké­sőbb, ab­ban a temp­lom­ban. Az­óta is az a föld van a tal­pam alatt, bár­ho­vá is me­gyek, vi­szem ma­gam­mal. Jó föld, meg­bo­csá­tást, sze­re­te­tet ter­mő.

El­gon­dol­ko­dott, majd így szólt:

– Vagy nem is, in­kább az a föld visz en­gem. Jöj­jön, igyunk va­la­mit, az­tán még be­szél­ges­sünk, de vi­dá­mabb dol­gok­ról – ka­rolt be­le a má­sik öreg­em­ber­be, és a két ve­te­rán las­san el­in­dult a bü­fé­sá­tor irá­nyá­ba, el­ha­lad­va a kü­lön cso­por­to­su­ló né­met és szö­vet­sé­ges öreg­urak kö­zött.

Bo­ros Já­nos Ta­más