Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 34
- Földet érés
A hét témája
Hozzászólás a cikkhez
Földet érés
Egész hadseregnyi veterán gyűlt össze Franciaországban, hogy megemlékezzenek elesett bajtársaikról. Angolok, amerikaiak, franciák és persze németek. Most nem néznek egymással farkasszemet, békésen álldogálnak, beszélgetnek.
Persze, azért külön csoportot alkotnak a volt szövetségesek, békések ugyan, de még most se, ennyi év után se keverednek régi ellenfeleikkel. Ha nem muszáj, nem szólnak hozzájuk, a győztesek mindenhol és mindenkor egyforma pillantásaival méregetik őket. De ez minden.
A világháborúnak évtizedek óta vége, az egykor félelmetes harcosok öregemberekké szelídültek. Persze, vannak, akiknek a szemében még fel-fellobban a harci tűz, mikor felidézik egymás közt a múlt emlékeit. Egyesek kényelmes, nyári öltözetben jöttek, de sokan felöltötték régi egyenruhájukat, mellükre tűzték kitüntetéseiket, érdemérmeiket – régi csaták, sebesülések emlékeit.
Sokan bottal, mankóval járnak, tolókocsiban ülnek. Kinek lába hiányzik, ki megbénult. Legtöbbjük sebesülése óta nyomorék. Mások katonás tartással lépkednek, de zubbonyuk, zakójuk valamelyik ujja oldalukhoz van erősítve. Egy-két öreg frontkatona fél szemét fekete kötés takarja. Inkább viselnek kötést, mint műszemet, mert a kötés katonásabb. Ötven éve büszkék sebesüléseikre.
Az egyik angol veterán, mellén számtalan kitüntetéssel, barátságosan fordul a mellette álló öregúrhoz.
– Maga angol?
– Nem, német vagyok – felel angolul a másik.
Kis csend következett.
– Hol tanult meg ilyen jól angolul? Talán hadifogságban?
– Nem, soha nem fogtak el. A háború előtt angolt tanítottam középiskolásoknak.
– Én ejtőernyős voltam. És maga?
– Légvédelmi tüzér.
Egy kicsit hosszabb csend állt be. Végül az angol mintegy megbocsátóan megveregette a német vállát.
– Háború volt, tettük, amit kellett, vagy legalábbis amit megparancsoltak. Kár, hogy akkor nem így találkoztunk, mint most.
– Igen, az jobb lett volna – mosolygott a német.
– Ötször sebesültem – mutatott kitüntetéseire az angol –, de sok bajtársam soha nem tért vissza a bevetésekről. A partraszálláskor rossz helyen ugrottunk. Szétszóródtunk, akár magvak a forgószélben. Volt, aki már a levegőben megsebesült, vagy le is lőtték. Aztán a sebesültek egy vízzel elárasztott rétre estek, ahol belegabalyodva az ernyőjükbe megfulladtak. Mások fennakadtak a házak, templomok tetején, távírópóznákon. Ott lőtték le őket, miközben tehetetlenül lógtak. Mindegy, régen volt – az angol észrevette a német zavarát –, az a lényeg, hogy véget ért a borzalom, és legalább az elesettek emlékét életben tartjuk. Van családja?
– Két gyermekem, várandós feleségem és a szüleim mind meghaltak egy szőnyegbombázáskor – feleli a német.
Hosszú csend áll be, az angol nem tudja, mit mondjon, valami vigasztalót vagy bármi mást, hirtelenjében semmi nem jut eszébe. A háttérben himnuszokat játszik a zenekar, majd egymást követik a megemlékező beszédek.
– Tudja – szólal meg végre az angol veterán –, ott, sebesülten feküdve, bujkálva abban a pokolban, megfogadtam, hogy minden elesett bajtársamért legalább tíz németet megölök. Aztán rám találtak, visszakerültem Angliába, egy templomban kialakított kórházba. Apácák ápoltak, sokat beszélgettem velük, és bárhogy égett bennem a bosszú azelőtt, már nem tudtam haragudni senkire. Megváltoztam, mert nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is meggyógyították.
Hosszasan elmerengett, majd az öreg némethez fordult.
– Tudja, amikor kiugrottam a gépből, valójában nem is azon a véráztatta szántóföldön értem földet, hanem sokkal később, abban a templomban. Azóta is az a föld van a talpam alatt, bárhová is megyek, viszem magammal. Jó föld, megbocsátást, szeretetet termő.
Elgondolkodott, majd így szólt:
– Vagy nem is, inkább az a föld visz engem. Jöjjön, igyunk valamit, aztán még beszélgessünk, de vidámabb dolgokról – karolt bele a másik öregemberbe, és a két veterán lassan elindult a büfésátor irányába, elhaladva a külön csoportosuló német és szövetséges öregurak között.
Boros János Tamás
::Nyomtatható változat::
|