e-világ

Ép­pen a ten­ge­li­ci gye­rek­tá­bor­nak süt piz­zát, ami­kor fel­hí­vom idő­pon­tot egyez­tet­ni. Meg­jegy­zi, hogy idén nem men­tünk hoz­zá a kis csa­pat­tal. Pe­dig korábban többször is meg­lá­to­gattuk, mind a har­minc vagy negy­ven gye­­rek­kel, hogy ve­le süs­se­nek, és tá­tott száj­jal hall­gas­sák, ahogy min­dig lel­ke­sen és lel­ke­sí­tőn be­szél a ke­nyér­ről Kász­pá­ri Ká­roly evan­gé­li­kus pres­bi­ter, a pék.

– Mit je­lent egy pék szá­má­ra a ke­nyér?

– A leg­töb­ben ta­lán nem is tud­ják, hogy őse­ink mi­lyen ko­mo­lyan vet­ték a ke­nye­ret. A ke­nyér az élet, az Úr tes­te volt szá­muk­ra. Mi­előtt meg­kezd­tek egy vek­nit, ke­resz­tet raj­zol­tak rá a kés­sel. Ha egy fa­lat­nyi is le­esett, azon­nal föl­emel­ték a föld­ről, le­po­rol­ták, és meg­kér­dez­ték tő­le: meg­ütöt­ted ma­gad? Nagy­apá­ink ara­tás­kor a bú­za­föld szé­lén szű­kös esz­ten­dő­ben is min­dig hagy­tak ma­got a ma­da­rak­nak, hogy az Is­ten ál­dá­sá­ban ré­sze­sül­je­nek.

Ma már sok­szor csak ro­han­va eszünk, és ro­han­va élünk. De a ke­nyér nem hagy­ja ma­gát. Meg­van a ma­ga tem­pó­ja, amit tisz­te­let­ben kell tar­ta­ni. Most is ugyan­olyan ko­mo­lyan kell ven­ni, mint ré­gen. Olyan, mint egy kis­gyer­mek, akit kor­dá­ban kell tar­ta­ni, és sze­ret­ni kell.

Bár­mi­kor, ha be­me­gyek a pék­ség­be, min­dig meg­fog­do­som, meg­érin­tem a ke­nyér­tész­tát, hogy tud­jam, hogy ér­zi ma­gát. Ha elé­ge­dett, nyu­god­tan te­szem a töb­bi dol­go­mat, amíg kel; ha nyug­ta­lan, igyek­szem meg­ad­ni ne­ki, ami­re szük­sé­ge van. Eh­hez nél­kü­löz­he­tet­len a szak­mai tu­dás és af­fi­ni­tás. Mert be­le le­het nyúl­ni a fej­lő­dés­be. A tész­ta az élesz­tő­től egy élő anyag, ami­nek az ala­ku­lá­sát vé­gig kell kí­sér­ni, és ha min­dent meg­tet­tünk ér­te, ak­kor nagy va­ló­szí­nű­ség­gel jó lesz.

Az em­ber ke­nye­ret nem úgy süt, hogy na, most dol­goz­ni kell, sü­tök háromszáz ki­ló ke­nye­ret, és utá­na ha­za­me­he­tek. Nem, a ke­nyér­sü­tés ma­ga a gon­dos­ko­dás. Va­la­mi olyas­mi ez, mint aho­gyan egy asszony ké­szí­ti a csa­lád­já­nak a va­sár­na­pi ebé­det. Sze­re­tet­tel, gon­do­san, fe­gyel­me­zet­ten és örö­kös vá­ra­ko­zás­sal, min­dig egy kis kel­le­mes iz­ga­lom­mal. Jól si­ke­rült-e? Íz­lik-e ne­kik? Fi­gye­li, ho­gyan fo­gyasz­tot­ták el, öröm­te­li elé­ge­dett­ség­gel né­zi, ami­kor jó ét­vággyal esz­nek. No és aho­gyan a jó ebé­det is gyak­ran ész­re sem ve­szik, úgy a jó ke­nye­ret is sok­szor ter­mé­sze­tes­nek te­kin­tik az em­be­rek. Csak az ér­té­ke­li, aki evett már rosszat is. Per­sze, a há­zi­asszony is, a pék is tud­ja ezt, de azért jól­esik oly­kor a vissza­jel­zés.

– Mi­től jó a ke­nyér? Mi az, amit nem sza­bad so­ha ki­hagy­ni be­lő­le?

– Az oda­fi­gye­lés. A tö­rő­dés. A fe­le­lős­ség. A be­csü­let. És per­sze a jó alap­anya­gok.

– És mi a hely­zet a só­val? A szü­le­im, ha rossz volt a ke­nyér, min­dig a só­ra fog­ták…

– Só nél­kül is meg­kel a ke­nyér, tu­laj­don­kép­pen még gyor­sab­ban is el­ké­szül, szük­ség ese­tén akár ehe­tő is, csak ép­pen az íze nem olyan. Nem íz­le­tes. Az a ki­csi só va­ló­ban egé­szen meg­vál­toz­tat­ja. Ka­lan­dos­sá, él­ve­ze­tes­sé te­szi az ízét.

El­bú­csú­zunk, mert las­san in­dul­nia kell a mun­ká­ba. Ké­szí­ti a tész­tát a ke­nye­rünk­höz, gon­dos­ko­dik a min­den­na­pink­ról. Süt a nap, süt a pék. Ilyen egy­sze­rű­en és ter­mé­sze­te­sen.

Fül­ler Tí­mea