Keresztutak

Nya­ran­ta hat hé­ten át tá­bo­roz­tat gye­re­ke­ket Szer­da­he­lyi­né Zi­má­nyi Má­ria. A bölcs­kei re­for­má­tus lel­kész­nél el­ső­sor­ban hely­be­li gye­re­kek töl­tik ide­jü­ket, de más gyü­le­ke­zet tag­jai is meg­for­dul­nak nála. A pa­ró­kia ud­va­ra olyan, mint egy kis gyer­mek­pa­ra­di­csom: jur­ta, hin­ta, sőt még me­den­ce is van ben­ne. A me­den­ce a fa­lu egyet­len stran­do­lá­si le­he­tő­sé­gét je­len­ti, és már ki is nőt­ték. Ma­ri­ka né­ni sze­ret­ne egy újat, na­gyob­bat épít­tet­ni he­lyet­te; bí­zik ab­ban, hogy kap hoz­zá tá­mo­ga­tást az ön­kor­mány­zat­tól és má­sok­tól. Most ugyan­is egy­szer­re csak tíz gye­rek tud für­de­ni, hol­ott a bölcs­kei re­for­má­tus pa­ró­ki­án ál­ta­lá­ban töb­ben – negy­ve­nen-öt­ve­nen – tar­tóz­kod­nak.

Ré­geb­ben tör­tént, hogy Szer­da­he­lyi­né Zi­má­nyi Má­ria az ab­la­kon ki­néz­ve né­hány gye­re­ket lá­tott csel­len­ge­ni a kocs­ma előtt. Ap­ju­kat vár­ták. Ak­kor dön­töt­te el, hogy olyan tá­bort szervez, ahol az ilyen gye­re­kek – val­lá­si ho­va­tar­to­zás­tól füg­get­le­nül – hasz­no­san tölt­he­tik ide­jü­ket, és ételt, italt, jó szót, lel­ki út­mu­ta­tást kap­hat­nak.

Nya­ran­ta hat hé­ten át tá­bo­roz­hat­nak gye­re­kek a pa­ró­ki­án na­gyon ked­ve­ző fel­té­te­lek­kel. Tá­mo­ga­tók se­gít­sé­gé­vel utaz­nak is, idén pél­dá­ul két er­dé­lyi utat szer­vez­tek szá­muk­ra, ami­ért a lel­kész na­gyon há­lás, el­ső­sor­ban a pak­si atom­erő­mű­nek.

Ele­in­te a pa­ró­ki­án al­tat­ta a tá­bo­ro­zó­kat, és ő fő­zött ne­kik. Az­tán év­ről év­re gya­ra­pod­tak, hol egy hin­tá­val, hol né­hány szá­mí­tó­gép­pel, eme­le­tes ággyal. És az egy­ház­ke­rü­let jó­vol­tá­ból el­ké­szült a me­den­ce is.

A lel­kész szá­má­ra a gyer­mek­misszió „csa­lá­di örök­ség”, hi­szen édes­ap­ja, aki szin­tén pap volt, an­nak ide­jén ugyan­csak fon­tos fel­ada­tá­nak te­kin­tet­te a gyer­me­kek­kel va­ló tö­rő­dést. Má­ria már na­gyon fi­a­ta­lon el­ha­tá­roz­ta, hogy nem megy el egyet­len rá­szo­ru­ló fi­a­tal mel­lett sem anél­kül, hogy se­géd­ke­zet nyúj­ta­na ne­ki.

Szin­te apa nél­kül cse­pe­re­dett fel Kár­pát­al­ján. A re­for­má­tus pa­po­kat, köz­tük ap­ját el­vit­ték Szi­bé­ri­á­ba, pe­da­gó­gus édes­any­ját meg­fosz­tot­ták ál­lá­sá­tól. Sze­gény­ség­ben él­tek. Ami­kor Kár­pát­al­já­ról át­te­le­pül­tek Deb­re­cen­be, nem fo­gad­ta be őket sem a ro­kon­ság, sem az egy­ház, a vas­út­ál­lo­má­son ten­get­ték nap­ja­i­kat, az is meg­esett, hogy ku­káz­ni­uk kel­lett. Gim­na­zis­ta volt, ami­kor édes­any­ja két na­pig nem tu­dott en­ni ad­ni ne­kik, és ő kó­má­ba esett az éh­ség­től. Gyer­mek­ko­ra sok ke­se­rű él­ményt vé­sett em­lé­ke­ze­té­be. Fel­nőtt­ként alap­fi­lo­zó­fi­á­ja lett, hogy se­gít má­so­kon, el­ső­sor­ban a gye­re­ke­ken. „Is­ten azt mond­ta, adj an­nak, aki kér” – fo­gal­maz.

Bár ka­cér­ko­dott a gon­do­lat­tal, hogy or­vos vagy ta­nár lesz, még­is lel­kész lett ap­já­hoz, test­vé­re­i­hez ha­son­ló­an. Ami­kor el­vé­gez­te a teo­ló­gi­át, ki­tű­nő ered­mé­nye és a pap­hi­ány el­le­né­re más­fél évig ren­del­ke­zé­si ál­lo­mány­ba he­lyez­ték. Ál­mosdra ke­rült se­géd­lel­kész­nek ap­ja mel­lé, ami­vel „csu­pán” annyi volt a prob­lé­ma, hogy még ap­ja sem tud­ta fel­ven­ni a fi­ze­té­sét, nem­hogy ő. Föl­det mű­vel­tek, hogy meg­él­je­nek. Ugyan­ezt tet­ték ké­sőbb, ami­kor már férj­nél volt, és gye­re­kei szü­let­tek. Ti­zen­egy évig szol­gált a ta­nya­vi­lág­ban.

A rend­szer­vál­tás után ke­rült a Tol­na me­gyei Bölcs­ké­re, ahol vég­re le­he­tő­sé­ge nyílt ar­ra, hogy azt vé­gez­hes­se, amit Is­ten rábí­zott. Azon­nal el­kezd­te a gye­re­kek­kel va­ló fog­lal­ko­zást. Büsz­kén mond­ja, hogy nincs olyan gye­rek az is­ko­lá­ban, aki ne jár­na hit­tan­ra. Óra­rend­be il­leszt­ve tart­ják az órá­kat – ka­to­li­kus és re­for­má­tus hit sze­rint.

Má­ria alap­el­ve, hogy egy lel­kész­nek úgy kell men­nie a sze­gé­nyek kö­zé, hogy a ko­sa­rá­ban alul van a Bib­lia, fölül a ke­nyér. Má­sik ve­zér­elv az éle­té­ben, hogy ha lát egy olyan gye­re­ket, aki sze­gény, el­esett, azt fel­ka­rol­ja. Több gye­rek nem­csak tá­bo­ro­zott, élt is egy ide­ig a pa­ró­ki­án. Olyan is meg­esett, hogy egy nyolc­gye­re­kes csa­lád­nak fél évig adott ott­hont.

A szol­gá­lat so­rán „ka­pott” cse­me­té­ken kí­vül per­sze sa­ját­jai is van­nak. Öt gye­re­ket ne­vel­tek fér­jé­vel. Egy lá­nyuk még fő­is­ko­lás. A lel­kész asszony idős, be­teg anyó­sá­val él, fér­jét no­vem­ber­ben ve­szí­tet­te el. Gye­re­kei anya­gi­lag is, te­vő­le­ge­sen is se­gí­tik az egy­há­zat, a tá­bort, mint ahogy akad­nak má­sok is, akik szol­gá­lat­tal, egyéb­bel tá­mo­gat­ják, mel­léáll­nak.

Meg­esik, hogy a gye­re­kek meg­kér­de­zik: „Ma­ri­ka né­ni, mi­ért sze­retsz min­ket?” Ilyen­kor is, de az új­ság­író kér­dé­sé­re is azt fe­le­li, hogy Is­ten a ka­pocs köz­te és a gye­re­kek kö­zött. „A Bib­li­á­ban is ben­ne van, ťaki e ki­csi­nyek kö­zül egyet is fel­ka­rol, en­gem ka­rol felŤ” – idé­zi. S hoz­zá­te­szi, ez min­den lel­kész­nek pa­rancs kel­le­ne, hogy le­gyen.

Éle­té­ben so­ha nem volt sza­bad­sá­gon, ne­ki a gyer­mek­misszió fon­to­sabb. „Én ak­kor va­gyok szo­mo­rú, ami­kor nincs tá­bor – árul­ja el. – Annyi­ra fűt en­gem, hogy a pi­ci gye­re­kek­kel meg­is­mer­tes­sem Is­ten sze­re­te­tét.”

A pa­ró­kia és a temp­lom aj­ta­ja per­sze nem csak előt­tük áll nyit­va. Hí­re ment már, hogy Bölcs­kén van egy pap­nő, aki min­den­kit jó szív­vel fo­gad. Egy­szer ke­rék­pá­ros tú­rá­zók sá­to­roz­nak az ud­va­rán, más­kor za­rán­do­kok kér­nek be­bo­csá­tást. Mind­nek jut szál­lás, egy tál étel és jó szó.

Vida Tünde (MTI)