Élő víz

Kül­ső szem­lé­lő­ként, is­me­ret­le­nül nem könnyű va­la­ki­ről meg­mon­da­ni, ho­vá uta­zik, avagy mi vé­gett vá­ra­ko­zik egy re­pü­lő­té­ri ter­mi­nál utas­csar­no­ká­ban. A hely­szín, bi­zo­nyos je­lek, tár­gyak, esz­kö­zök, a ru­há­zat per­sze sok min­det el­árul­hat­nak. Így ar­ról a fi­a­tal pár­ról is si­ke­rült né­hány dol­got meg­ál­la­pí­ta­nom, akik nem messze tő­lünk pa­kol­ták le cuc­ca­i­kat a lé­gi­ki­kö­tő vá­ró­ter­mé­ben.

A haj­na­li idő­pont, a mel­let­tük tor­nyo­su­ló bő­rön­dök és a soruk előtti táblán meg­je­le­nő fel­irat egy­ér­tel­mű­vé tet­ték, hogy ten­ger­par­ti nya­ra­lás­ra in­du­lók. A szűn­ni nem aka­ró mo­soly, a vi­dám tré­cse­lés az őket ki­kí­sé­rők­kel, na és aho­gyan egy­más csil­lo­gó arany­gyű­rűs ke­zét fog­ták – el nem en­ged­ve ta­lán a vi­lág min­den kin­csé­ért sem – szin­te bi­zo­nyí­tot­ta: egy if­jú nász­utas­pár is lesz a char­ter­já­rat uta­sai kö­zött.

Ami­kor a tá­jé­koz­ta­tó táb­lán meg­je­lent, hogy ké­sik az in­du­lás, elé­ge­det­len mo­raj­lás fu­tott vé­gig a sor­ban ál­ló­kon, de nem vált ko­mor­rá a han­gu­lat. Hogy is vál­ha­tott vol­na, ami­kor min­den­ki iz­ga­lom­mal ké­szült a re­pü­lés­re s a ki tud­ja már mi­ó­ta várt nap­ra, ami­kor el­in­dul­hat a ten­ger fe­lé. A pár is el­ol­vas­ta a ki­írást, de szem­mel lát­ha­tó­an nem ren­dül­tek meg a kel­le­met­len hír­től. Mit sem rom­lott a han­gu­lat az őket kö­rül­ve­vő tár­sa­ság­ban. Egy idő­sebb hölgy is volt kö­zöt­tük, a ko­ruk­bé­li vi­dám fi­a­ta­lok pe­dig test­vé­rek­nek, ba­rá­tok­nak tűn­tek.

Vég­re meg­je­lent a táb­lán a be­szál­lás­hoz hí­vó jel, így las­san meg­in­dult a sor, meg­kezd­ték a cso­ma­gok vizs­gá­la­tát, át­vé­te­lét és a re­pü­lő fe­dél­ze­té­re lé­pés­re fel­jo­go­sí­tó be­szál­ló­kár­tyák ki­adá­sát, hogy – át­ha­lad­va a vám­vizs­gá­la­ton – a tran­zit­ba lé­pő uta­sok hi­va­ta­lo­san el­hagy­has­sák az or­szág fel­ség­te­rü­le­tét. A kí­sé­rők bú­csúz­kod­ni kezd­tek. „Jó utat!” – hal­lat­szott min­den­fe­lől, öle­lé­sek itt is, ott is, majd tá­vo­zó lép­tek hang­ja vál­tot­ta fel a zsi­bon­gó csar­nok za­ja­it, míg vé­gül nem ma­radt más, mint mo­soly­gó ar­cok és he­ves in­te­ge­tés.

A fi­a­tal pár is el­kö­szönt. A lá­nyok­nak pu­szi, a fér­fi­ak­nak egy-egy kéz­fo­gás du­kált. A kis tár­sa­ság egyet­len idő­sebb tag­ja elő­ször a lány­hoz lé­pett, mon­dott ne­ki va­la­mit, mo­so­lyog­va meg­ölel­ték, majd mind­két ol­dal­ról meg­pu­szil­ták egy­mást. Ez­után a fiú elé hú­zó­dott, aki szó nél­kül le­ha­jolt, és át­ka­rol­ta az asszonyt úgy, ahogy csak az édes­any­ját öle­li meg az em­ber. Így tar­tot­ták egy­mást né­hány pil­la­na­tig.

Mi­kor ki­bon­ta­koz­tak az öle­lés­ből, nem szól­tak egy­más­hoz; jól lát­szott, ez éle­tük­nek olyan pil­la­na­ta, ami­kor a be­széd nem elég ér­zel­me­ik ki­fe­je­zé­sé­re. Egy ide­ig egy­más ar­cá­ba néz­tek, majd szin­te egy­szer­re emel­ték fel ke­zü­ket, és né­mán, gyen­géd fi­nom­ság­gal uj­juk­kal ke­resz­tet raj­zol­tak egy­más hom­lo­ká­ra.

Gyar­ma­ti Gá­bor