Cantate

Úgy em­lék­szem, en­nek az ének­nek elő­ször a dal­la­ma fész­kel­te be ma­gát a szí­vem­be. Kü­lö­nös, szo­mo­rú hang­zá­sá­val, szin­te le­be­gő dal­lam­ve­ze­té­sé­vel. Dú­do­lom, és el­kép­ze­lem, hogy ez az ír nép­dal úgy ta­lált rá a szö­veg író­já­ra, mint ahogy énrám is rám ta­lál­nak a dal­la­mok bá­nat­ban és öröm­ben.

Ér­de­mes íz­lel­get­nünk a szö­ve­get, mert gyö­nyö­rű har­mó­ni­á­ban van a dal­lam le­be­gős­sé­gé­vel. Ta­lán olyan­kor szü­le­tett, mi­kor nem ér­zett biz­tos ta­lajt a lá­ba alatt a szer­ző. Vagy in­kább ma­gát nem érez­te biz­tos­nak egy-egy élet­hely­zet­ben.

Ősz van. A teg­nap­előtt még üde zöld le­vél ma már nem bír ka­pasz­kod­ni. Erőt­le­nül, bar­nán hull a föld­re. Dú­do­lom a dal­la­mot. Ez őszi ének. Az ön­ma­guk­ban erőt­le­nek, a meg-meg­tán­to­ro­dók éne­ke.

Lel­ki pró­bá­im­ban… Za­va­ró ez a jel­ző. Sú­lyos ter­he­ink­hez ké­pest szin­te lé­gi­es. Hi­szen föl­di csa­ták­ban, fé­lel­mek­kel, az anya­gi­ak von­zá­sá­ban, a meg­él­he­tés haj­szá­já­ban, kap­cso­la­ta­ink gu­ban­cai kö­zött, ve­sze­ke­dős bán­tá­sok ter­hét ci­pel­ve élünk. Tes­ti tü­ne­te­ink van­nak. Szo­rí­tá­sok, szú­rá­sok a gyo­mor­száj­nál, a szív­tá­jé­kon, a ko­po­nyánk­ban, a ge­rin­cünk­nél. Ép­pen elég. Nem fut­ja már lel­ki­zés­re az erőnk­ből. Kár, hogy nem vesszük ész­re tes­tünk jel­zé­sei mö­gött a lel­künk szom­jú­sá­gát. Az el­vesz­tett föl­di csa­ták mö­gött a mennyei hát­tér, az iga­zi erő hi­á­nyát. Jé­zus így mond­ja: „…mit hasz­nál az em­ber­nek, ha az egész vi­lá­got meg­nye­ri, lel­ké­ben pe­dig kárt vall?”

Ez az ének az­zal erő­sít, hogy a lát­ha­tó té­nyek, a ve­re­sé­ge­ink mö­göt­ti egyet­len iga­zi va­ló­ság­ról éne­kel: Jé­zus je­len­lé­té­ről min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött. Sőt győ­zel­mé­ről min­den el­len­ke­ző lát­szat mö­gött. Ak­kor ve­szí­tünk iga­zán csa­tát, ha őt el­ve­szít­jük. Ha az ő sze­re­te­té­ben el­bi­zony­ta­la­no­dunk, ha az ő szen­ve­dé­sé­nek és ha­lá­lá­nak nem lát­juk az ér­tel­mét.

Ker­tész Esz­ter Zsol­tár köd­ben cí­mű ver­se mint­ha en­nek az ének­nek a dal­la­mán zson­ga­na ben­nem.

És né­ha köd­be érek.
Az út, mi­nek irá­nyát
ma­gam szab­tam meg,
el­hagy.
Nem lát­szom. Fé­lek.
Az­tán –
amint fű­tő­test fe­lett
lát­ha­tó a le­ve­gő –
ki­raj­zo­ló­dik ar­cod,
köd­dé lett le­he­le­ted.

Jól van hát,
ma­gam meg­adom.
Le­gyek jó­szá­god vagy mag­za­tod,
Is­ten.
Te­relj vagy nö­velj ma­gad­ban.
Hoz­zád sze­gő­döm,
Nincs kí­vü­led.

Hogy fény­be vonsz,
vagy föld­be nyomsz,
még nem tu­dom.

A fény sá­tor,
a föld akol
bir­to­ko­don.

Cser­há­ti­né Sza­bó Iza­bel­la