Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 43
- Zsoltár ködben
Cantate
Hozzászólás a cikkhez
Zsoltár ködben
Úgy emlékszem, ennek az éneknek először a dallama fészkelte be magát a szívembe. Különös, szomorú hangzásával, szinte lebegő dallamvezetésével. Dúdolom, és elképzelem, hogy ez az ír népdal úgy talált rá a szöveg írójára, mint ahogy énrám is rám találnak a dallamok bánatban és örömben.
Érdemes ízlelgetnünk a szöveget, mert gyönyörű harmóniában van a dallam lebegősségével. Talán olyankor született, mikor nem érzett biztos talajt a lába alatt a szerző. Vagy inkább magát nem érezte biztosnak egy-egy élethelyzetben.
Ősz van. A tegnapelőtt még üde zöld levél ma már nem bír kapaszkodni. Erőtlenül, barnán hull a földre. Dúdolom a dallamot. Ez őszi ének. Az önmagukban erőtlenek, a meg-megtántorodók éneke.
Lelki próbáimban… Zavaró ez a jelző. Súlyos terheinkhez képest szinte légies. Hiszen földi csatákban, félelmekkel, az anyagiak vonzásában, a megélhetés hajszájában, kapcsolataink gubancai között, veszekedős bántások terhét cipelve élünk. Testi tüneteink vannak. Szorítások, szúrások a gyomorszájnál, a szívtájékon, a koponyánkban, a gerincünknél. Éppen elég. Nem futja már lelkizésre az erőnkből. Kár, hogy nem vesszük észre testünk jelzései mögött a lelkünk szomjúságát. Az elvesztett földi csaták mögött a mennyei háttér, az igazi erő hiányát. Jézus így mondja: „…mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?”
Ez az ének azzal erősít, hogy a látható tények, a vereségeink mögötti egyetlen igazi valóságról énekel: Jézus jelenlétéről minden körülmények között. Sőt győzelméről minden ellenkező látszat mögött. Akkor veszítünk igazán csatát, ha őt elveszítjük. Ha az ő szeretetében elbizonytalanodunk, ha az ő szenvedésének és halálának nem látjuk az értelmét.
Kertész Eszter Zsoltár ködben című verse mintha ennek az éneknek a dallamán zsongana bennem.
És néha ködbe érek.
Az út, minek irányát
magam szabtam meg,
elhagy.
Nem látszom. Félek.
Aztán –
amint fűtőtest felett
látható a levegő –
kirajzolódik arcod,
köddé lett leheleted.
Jól van hát,
magam megadom.
Legyek jószágod vagy magzatod,
Isten.
Terelj vagy növelj magadban.
Hozzád szegődöm,
Nincs kívüled.
Hogy fénybe vonsz,
vagy földbe nyomsz,
még nem tudom.
A fény sátor,
a föld akol
birtokodon.
Cserhátiné Szabó Izabella
::Nyomtatható változat::
|