evél&levél

Édes­apám, Fecs­ke Pál evan­gé­li­kus lel­kész száz év­vel ez­előtt, 1910. ok­tó­ber 17-én szü­le­tett Csor­vá­son, kán­tor­ta­ní­tói csa­lád­ban. Az Er­zsé­bet Tu­do­mány­egye­tem Evan­gé­li­kus Hit­tu­do­má­nyi Ka­rá­ra ke­rült Sopronba, ott vég­zett 1937-ben. Ugyan­ab­ban az év­ben, ok­tó­ber 26-án szen­tel­te őt lel­késszé D. Raf­fay Sán­dor bá­nya­ke­rü­le­ti püs­pök Bu­da­pes­ten.

Se­géd­lel­kész­ként Ma­kón, Szol­no­kon, Nagy­kát­án és Irs­án szol­gált. Ez utób­bi he­lyen is­mer­te meg Po­nicsán Ilo­nát, aki ké­sőbb fe­le­sé­ge lett; két gyer­me­kük szü­le­tett. (Só­go­ra, Po­nicsán Im­re szin­tén lel­kész­ként szol­gált.)

Fecs­ke Pál 1943-ban – pa­ró­kus lel­kész­ként – Bat­to­nyá­ra ke­rült. Nem félt a fi­zi­kai mun­ká­tól sem, min­den nyá­ron meg­ke­res­te a csa­lád­ta­gok „fej­adag­ját”. Mo­to­ron jár­ta be a szór­vány­gyü­le­ke­ze­te­ket, itt kon­fir­mál­ta meg Szo­ko­lay Sán­dort, a ké­sőb­bi ze­ne­szer­zőt is.

1. ta­va­szán Nagy­szé­nás­ra ke­rült, ahol nagy gyü­le­ke­zet várt rá. Vé­gig­lá­to­gat­ta a hí­ve­ket még a ta­nyá­kon is. Nagy­szé­ná­si évei alatt re­no­vál­ták a temp­lo­mot, bő­ví­tet­ték és kor­sze­rű­sí­tet­ték a pa­ró­ki­át, és ki­ala­kí­tot­tak egy gyü­le­ke­ze­ti ter­met is. Hű­sé­ges tag­ja volt lel­ké­szi mun­ka­kö­zös­sé­gé­nek, po­zi­tív hoz­zá­ál­lá­sa egy­ház­me­gyei pres­bi­ter­ként pe­dig a ne­héz idők­ben so­kat szá­mí­tott.
2. őszén ki­tört a for­ra­da­lom, ő pe­dig ha­za­fi­as be­szé­det mon­dott a pi­ac­té­ren. A ró­mai ka­to­li­kus plé­bá­nos­sal ugyan­ak­kor fé­kez­te az egy­be­gyűl­te­ket, így nem volt vér­on­tás. A be­széd mi­att azon­ban a kom­mu­nis­ta párt he­lyi em­be­rei na­gyon meg­hur­col­ták – a kar­ha­tal­mis­ták egy idő­ben min­den te­me­tés előt­ti éj­sza­ka el­vit­ték, és gu­mi­bot­tal ver­ték a tal­pát és a ve­sé­jét. Négy­kéz­láb jött ha­za. A te­me­té­sek­re se kán­tor, se édes­anyánk nem kí­sér­het­te el, rá­adá­sul el­len­őriz­ték, hogy áll­va vég­zi-e a szer­tar­tást. Édes­apám vé­gül ve­se­rák­ban halt meg 1982-ben, ami ér­zé­sem sze­rint össze­füg­gés­ben volt a sok gu­mi­bo­tos ve­rés­sel. (Er­dé­lyi Zol­tán, a je­len­le­gi nagy­szé­ná­si lel­kész nem­rég ta­lál­ko­zott az egyik volt kar­ha­tal­mis­tá­val, aki azt mond­ta, hogy ő még most is lá­bá­nál fog­va akasz­ta­ná fel édes­apá­mat.)

Ránk, gyer­me­ke­i­re is ki­ha­tás­sal volt az ő ül­döz­te­té­se – en­gem pél­dá­ul ki­tű­nő is­ko­lai ered­mé­nye­im el­le­né­re sem vet­tek fel gim­ná­zi­um­ba. Öcsé­met a ka­to­na­ság ide­je alatt pe­dig a Jó­is­ten se­gí­tet­te ki vi­szon­tag­sá­gos hely­ze­tek­ből.

Hu­szon­nyolc lel­kész bú­csúz­tat­ta édesapámat Szar­va­son, majd szü­lei mel­lett, Tá­pió­szent­már­ton­ban he­lyez­tük vég­ső nyu­ga­lom­ra. Nagy­szé­ná­son a gyü­le­ke­zet na­gyon szép Fecs­ke-há­zat, mú­ze­u­mot ala­kí­tott ki Édes­apa em­lé­ké­re.

Ami ve­lünk tör­tént a Vi­har­sa­rok­ban, az az egész or­szág­ban vég­be­ment sok lel­kész­csa­lád éle­té­ben. Meg kell bo­csá­ta­nunk azok­nak, akik el­kö­vet­ték el­le­nünk eze­ket a tet­te­ket! Édes­apám üze­net­ként hagy­ta ránk: „Egész éle­tem­ben so­ha nem akar­tam mást ten­ni, mint sze­ret­ni és meg­be­csül­ni az em­bert és hi­tem­mel, sze­re­tet­tel szol­gál­ni em­ber­tár­sa­im­nak.”

Tar­pa­ta­ki Pál­né Fecs­ke Ka­ta­lin (Soly­már)