Kez­det­ben a szó volt.

A Te­rem­tő sza­va. Nem a der­mesz­tő né­ma­ság, ha­nem a szó. A Sze­re­tet. Az Ige. Mi­előtt a vi­lág lett vol­na, mi­előtt boly­gók és haj­szál­fi­nom ideg­pá­lyák let­tek vol­na, volt a Szó. A be­szé­lő Te­rem­tő, aki part­ner­re várt. Be­szé­lő­ké­pes és meg­szó­lít­ha­tó em­ber­re. Rád és rám. Aki fi­gyel, fü­lel, kon­cent­rál, hogy hall­ja őt, és aki be­szél­ni tud. Nem­csak in­for­má­ci­ót kö­zöl­ni, hely­zet­je­len­tést ad­ni, össze­fog­lal­ni és kö­vet­kez­tet­ni, ha­nem be­szél­ni. Be­szél­get­ni. Lát­szó­lag cél­ta­la­nul és ha­szon­ta­la­nul. Az in­for­má­ció­köz­lés a tárgy­ról szól: az űr­szon­da je­get ta­lált a Mar­son. A be­szél­ge­tés ró­lam szól. És ar­ról a má­sik­ról. Hogy kö­zünk van egy­más­hoz. Össze­tar­to­zunk. En­nek a be­szél­ge­tés­nek sem­mi kéz­zel­fog­ha­tó cél­ja nin­csen. Csak épp nél­kü­löz­he­tet­len. Mint ami­kor a nagy­ma­mám pon­to­san tud­ni akar­ja, ho­gyan is kell té­telt húz­ni a vizs­gán, és ki hol ül, mi­kor be­szél. So­se fog­ja hasz­no­sí­ta­ni ezt a tu­dást. Csak épp olyan, mint­ha ve­lem jött vol­na. Ré­sze lett az éle­tem­ből. Az­zal, hogy el­me­sél­tem, részt ad­tam ne­ki. Ez nem ha­szon, csak bol­dog­ság. Nem ha­szon, csak lét­szük­ség­let. Mert az élet min­den­nél mé­lyebb tit­ka a be­szél­ge­tés. A ré­sze­se­dés. Mert a be­szé­lő Is­ten pár­be­széd­re te­rem­tett min­ket. Részt ad ma­gá­ból, és ré­sze­se­dik az éle­tünk­ből. Igen, ez ál­tal a cél­ta­lan, ha­szon­ta­lan, in­for­má­ci­ót nél­kü­lö­ző be­szél­ge­tés ál­tal.

Se­hol sincs a szó­nak olyan sza­bad­sá­ga, mint eb­ben a pár­be­széd­ben. Sen­ki se ké­ri, hogy vá­lo­gas­sam meg a sza­va­i­mat. Nincs ha­tár: hány ka­rak­ter. Nincs il­lem­sza­bály: mit sza­bad, és mit nem. Nincs ér­zé­keny­ség: vi­tat­koz­ni, lá­zad­ni, ké­tel­ked­ni is sza­bad. Nin­cse­nek elő­írt for­mák. Ha ve­le be­szé­lek, ön­ma­ga­mat adom. Aki ép­pen va­gyok. S mi­köz­ben rám fi­gyel, ész­re­vét­le­nül for­mál. Mint­ha új­já­te­rem­te­ne. Nem a tel­je­sült kí­ván­ság a meg­hall­ga­tott imád­ság, ha­nem ez a sza­bad, ha­tár­ta­lan el­rej­tő­zés Is­ten öle­lé­sé­ben, amely­ből meg­újult em­ber­ként bon­ta­ko­zom ki.

És az­tán megint mon­dom. Hol­nap is. És ő be­szél. Hol­nap is. Is­mé­tel­jük ön­ma­gun­kat? Csak ha het­ven­hét­szer is­mét­lik, hány szá­za­lék THM, az unal­mas. A „sze­ret­lek” ez­red­szer sem fö­lös­le­ges. Sze­ret­lek, Is­te­nem. Ezért meg­szó­lí­ta­lak, le­het, hogy ugyan­úgy, mint teg­nap. De ez se té­ged, se en­gem nem za­var. Sőt ez szeb­bé és job­bá tesz. En­gem és kö­rü­löt­tem min­dent. Sa­ját nyel­ve­men be­szé­lek. Ve­le mind a sa­ját nyel­vün­kön be­szé­lünk. Azon, ame­lyen nem kell ke­res­ni a sza­va­kat. Nem kell egyez­tet­ni az ige­időt. Azon a nyel­ven ért, ame­lyet a pó­lyá­ból ma­gunk­kal hoz­tunk. Ma­ra­dék­ta­la­nul bír­ja a nyel­vün­ket. Nin­cse­nek meg­ér­té­si prob­lé­mái. A te nyel­ve­det is be­szé­li, és az enyé­met is. Sőt a tá­vo­li­a­két is, akik azt sem tud­ják, mi az, hogy ámen.

Mert ők is meg­szó­lít­hat­ják. Min­den te­remt­mé­nyé­vel be­szé­lő vi­szony­ban van. A ha­tá­ron tú­li­ak­kal is. Ezért el­mon­dom, ne­ki, ne­ked és ma­gam­nak: „Te vagy a Föld ha­tá­ra­i­nak re­mé­nye, s re­mény­sé­ge a tá­vo­li par­tok­nak.” (Zsolt 65,6)

Sza­bó­né Mát­rai Ma­ri­an­na