Úti-tár­sal­gó

Is­mer­he­tik őt Er­dély­ben, mert ott szü­le­tett, és ott is ne­vel­ke­dett. Is­mer­he­tik Ma­gyar­or­szá­gon, mert ott vé­gez­te a teo­ló­gi­át, ott vált lel­késszé. Is­mer­he­tik az­után Hol­lan­di­á­ban is, mert hat éve él ott a fér­jé­vel. Ő vi­szont in­kább ke­rü­li a fel­tű­nést. Pe­dig so­kan ta­nul­hat­nánk tő­le szor­gal­mat, tu­dás­vá­gyat, ala­pos­sá­got. A lel­kész­ként is dolgozó De Hul­s­ter Nagy Do­rottya dok­to­ran­dusz­ként a mig­rá­ció és a teo­ló­gia kap­cso­la­tát vizs­gál­ja.

– Je­len­leg Hol­lan­di­á­ban él. Ho­gyan ve­ze­tett az út­ja a tu­li­pá­nok föld­jé­re?

– Éle­tünk ki­in­du­ló­pont­ját nem ma­gunk vá­laszt­juk, élet­utunk ala­kí­tá­sá­ba vi­szont igen­is van be­le­szó­lá­sunk. A Hol­lan­di­á­ba ve­ze­tő utam ta­lál­ko­zá­sok­ból épült. Leg­több­ször vá­rat­la­nul, aján­dék­ba kap­tam az olyan em­be­rek­kel va­ló ta­lál­ko­zá­so­kat, akik rá­mu­tat­tak ar­ra, hogy út­ke­resz­te­ző­dés­hez ér­kez­tem; hogy meg kell áll­ni, böl­cses­sé­gért kell kö­nyö­rög­ni, és tu­da­tos dön­tés­sel to­vább kell in­dul­ni. Hol­lan­di­á­ba ke­rü­lé­sem is a ta­lál­ko­zá­sok, dön­té­sek, to­vább­in­du­lá­sok rit­mu­sá­ba il­lesz­ke­dik. Mi­vel a fér­jem hol­land, egy­szer csak meg kel­lett vá­la­szol­nunk a kér­dést: me­lyik or­szág­ban kezd­jük el há­zas­éle­tün­ket? Hol­lan­dia mel­lett dön­töt­tünk.

– Mennyi­ben ér­zi meg­ha­tá­ro­zó­nak er­dé­lyi gyö­ke­re­it?

– Az, hogy hol s mi­lyen vér­rel kap­cso­ló­dunk be a vi­lág vér­ke­rin­gé­sé­be, sors­dön­tő. Az, hogy mi­lyen csa­lád­ban, mi­lyen ro­ko­nok kö­zött, mi­lyen kö­zös­ség­ben és mi­lyen nyel­ven ta­nu­lunk meg be­szél­ni, hogy mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött ta­nul­juk meg a sa­ját gon­do­la­ta­in­kat, ér­zé­se­in­ket és kér­dé­se­in­ket meg­fo­gal­maz­ni, egy­ér­tel­mű­en meg­ha­tá­roz­za azt, hogy ké­sőbb ki­vé-mi­vé le­szünk. Tu­laj­don­kép­pen ez a kez­det az alap, amely­re ké­sőbb min­den más rá­épül. Ez ké­sőbb le­bo­mol­hat vagy át­épül­het, de az alap nem vál­to­zik. Éle­tem el­ső ti­zen­nyolc évét Er­dély­ben töl­töt­tem.

– Ha azt mon­dom: ott­hon, mi­lyen kép je­le­nik meg a sze­mei előtt?

– Egé­szen konk­ré­tan egy könyv­jel­ző. Va­la­me­lyik bú­csú­zás al­kal­má­val kap­tam út­ra­va­ló­ként. Ez állt raj­ta: „Is­ten­től jössz, Is­ten­hez mész, se­hol sem vagy ott­hon, csak Is­ten­nél.” Az ott­ho­nom az itt­ho­nom. Min­dig az „it­t”-en van a hang­súly; ah­hoz, hogy a már em­lí­tett vér­ke­rin­gést ne za­var­jam, fon­tos tu­da­to­sí­ta­ni, hogy Is­ten je­len­lé­te te­rem­ti meg az ott­hont. S ak­kor iga­zán ott­ho­no­san tu­dok mo­zog­ni ott, ahol élek. Öröm­mel és meg­elé­ge­dett­ség­gel tu­dom vé­gez­ni az „ott­ho­ni” mun­ká­kat, fel­ada­to­kat.

– Mit vá­la­szol­na, ha egy-két szó­val kel­le­ne meg­mon­da­nia, mi is… az egy­ház?

– Kö­zös­ség.

– …a ma­gyar­ság?

– Fel­adat.

– …a glo­ba­li­zá­ció?

– Fe­le­lős­ség.

– …a ke­resz­tény Eu­ró­pa?

– Ér­tel­me­zés­re szo­rul.

– …a li­be­ra­liz­mus?

– Nem a fun­da­men­ta­liz­mus el­len­té­te.

– … fun­da­men­ta­liz­mus?

– Mint iz­mussal nem tu­dok ve­le mit kez­de­ni.

– Mi­lyen ta­pasz­ta­la­to­kat gyűj­tött Hol­lan­di­á­ban egy­há­zi vo­na­lon? Mit érez a leg­in­kább és a leg­ke­vés­bé kö­ve­ten­dő pél­dá­nak?

– Az össze­ha­son­lí­tós fel­ada­to­kat nem sze­re­tem, de tu­dom, hogy nem ér­tel­met­le­nek. Sok­fé­le szál fűz a hol­lan­di­ai egy­há­zi élet­hez. A va­sár­na­pi szol­gá­la­ta­i­mon ke­resz­tül leg­in­kább evan­gé­li­kus gyü­le­ke­ze­tek­kel ke­rü­lök kap­cso­lat­ba. A hét­köz­na­pi lel­ké­szi szol­gá­la­tok al­kal­má­val vi­szont sok­fé­le egy­ház sok­fé­le tag­já­val ta­lál­ko­zom. Gyak­ran ke­res­nek ma­gyar–

hol­land test­vér-gyü­le­ke­ze­ti kap­cso­la­tok mi­att. Hat év alatt so­kat lát­tam, hal­lot­tam, ta­pasz­tal­tam, aka­dé­mi­ai mun­kám so­rán pe­dig az egy­há­zi ok­ta­tás ügyét kí­sé­rem fi­gye­lem­mel. Ne­héz egy-egy pél­dát ki­emel­ni.

Na­gyon tet­szik, hogy az egy­ház­ta­gok több­sé­ge elv­ből, meg­győ­ző­dés­ből, hit­ből tar­to­zik a kö­zös­ség­hez, s ép­pen emi­att szív­ügyé­nek te­kin­ti gyü­le­ke­ze­te sor­sát. Na­gyon tet­szik, hogy a lel­kész­ben nem a min­de­nest, az ezer­mes­tert ke­re­sik, ha­nem a lel­készt.

Bár Hol­lan­dia hem­zseg az egy­ház­sza­ka­dá­sok­tól, le­nyű­gö­ző lát­ni, hogy a ke­resz­té­nyek mennyi­re tisz­te­lik egy­mást, ami­kor fe­le­ke­ze­tek kö­zöt­ti vagy fe­le­ke­ze­te­ken be­lü­li vi­ták­ra ke­rül sor. Ta­lán úgy le­het­ne meg­fo­gal­maz­ni, hogy az alap­hely­zet nem az, hogy mi­ként tu­dom én meg­győz­ni a má­si­kat az én iga­zam­ról, ha­nem in­kább: itt va­gyok, lás­suk, hogy a má­sik ki tud-e moz­dí­ta­ni en­gem az ál­lás­pon­tom­ból. A nyi­tott­ság a hall­ga­tó­la­go­san el­fo­ga­dott hoz­zá­ál­lás.

El­ret­ten­tő vi­szont lát­ni, hogy oly­kor-oly­kor az egy­ház „ha­tal­mas­nak”, ha­ta­lom­mal bí­ró­nak pró­bál lát­sza­ni. S hogy ez a lát­szat meg­le­gyen, itt-ott mes­te­ri szint­re fej­lesz­tet­ték a bü­rok­rá­ci­át, és gyak­ran össze­mo­só­dik az egy­ház és a vál­lal­ko­zás fo­gal­ma. Ezt nem tar­tom kö­ve­ten­dő pél­dá­nak.

Sz. P.