Közép-európai életutak 3.
Békéscsabától Londonig
Ha arra a kérdésre kellene válaszolnunk, hogy mi köti össze a canterburyi érseket a Magyar Köztársaság elnökével, alighanem tanácstalanul néznénk magunk elé. Akik ismerik Pátkai Róbertet, talán könnyebben megválaszolhatnák a találós kérdést: mindkét méltóság érdemkereszttel tüntette ki az Angliában élő evangélikus lelkészt. Az alábbiakban ő idézi fel eddigi életútját.
Németh László az élet szokásos kerülőjének nevezi a születés és a halál közötti időt. E „kerülő” kezdete esetemben 1930. december 2. A hetvennyolcadik kanyar után nyilvánvaló, hogy az út végéhez közeledem. És ezt nem rezignáltan, szomorúan mondom, mert – Isten látja lelkem – soha nem féltem a haláltól. Persze nem tudom megítélni, talán vállalni sem az akkori magamat, de reménykedem abban, hogy az evangéliumi tartalom, amely keresztségem óta a konfirmációmon és az ordináción át hordozott, elég erőt ad majd ahhoz, hogy az „átmenetet” szívesen várjam. Valahogy úgy, ahogyan erről Szabó József néhai püspök írt egyik versében: „Külső ember vénülése, / Belső ember épülése, / Isten elé készülése, / Boldog hazaérkezése.”
Nos, mi is fért bele az én eddigi „kerülőmbe”? A harmincas évek rossz gazdasági viszonyai, majd a háború viszontagságai ellenére is boldognak mondhatom a gyermekkoromat. Szűkebb pátriámból, Békéscsabáról 1940-ben Erdélybe, Szászrégenbe kerültem szüleimmel és két fiatalabb testvéremmel. Apám új állása kényelmes életet biztosított a családnak 1944 őszéig, a háború ottani befejezéséig. Akkori életemet máig hatóan három tényező határozta meg a család természetes befolyásán túl: az egyházi közösség, a cserkészet és a leventemozgalom.
Meg sem kezdett orvosi karrieremnek az vetett véget, hogy hitoktatóm (korábbi cserkészparancsnokom) egy evangélizációs alkalomra hívott azzal, hogy jöjjek felügyelni kamaszkorú fiúkra. Vállaltam, nem is sejtve, hogy ez a hét életem irányváltoztatásának ideje is lesz. Hazatérve, katolikus anyám egyetértésével és támogatásával, jelentkeztem a soproni evangélikus teológiai fakultásra. Máig is vallom, hogy a megtérés, vagyis az, hogy valakinek a szívében Jézus megszületik, úgy történik, mint Urunk inkarnációja. Emberen keresztül, Szentlélek által.
Az ötéves tanulmányi idő alatt megéltük, hogy a fakultás a határsávból Pestre költözött, valamint hogy az egyház és a teológia vezetésében is erős politikai balratolódás ment végbe. Néhány hónappal a teológiára kerülésem után meghalt édesanyám; hárman, testvérek elvesztettük a legdrágábbat, egyedüli támaszunkat. Tanulmányaim folytatásához Kemény Lajos püspökhelyettestől és Karner Károly dékántól segélyt kaptam, és a békéscsabai gyülekezet öt éven át havi száz forint támogatásban részesített.
Hálás vagyok Urunknak, hogy adott erőt a tevékenységhez, melyhez mindkét gyülekezetben nagyszerű segítőket is kaptam. E vonatkozásban hálával és szívesen említem meg feleségemet, Zsókát, aki lemondott gyógyszerészi állásáról, hogy gyermekeinknek mindig segítségükre legyen, és engem a gyülekezetek szolgálatában támogasson.
Ez idő alatt az Anglikán Egyházzal – korábban aligha tapasztalt – komoly kapcsolat alakult ki. Meghívásomra először látogatta meg az evangélikusokat a canterburyi érsek Robert Runcie személyében. Ez Luther születésének ötszázadik évfordulója alkalmából történt, 1983 novemberében. A Runcie-t követő érsek, George Carey 1998-ban Szent Ágoston-kereszttel tüntetett ki – mint nem anglikánt elsőként –, jóllehet azért, mert az anglikán és a lutheránus egyházak közötti jó viszony kialakításában szerepet vállaltam.
A Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközössége (KÉMELM) 1957–58-ban formálta és töltötte meg tartalommal a szervezet kontúrjait. A munkaközösségnek alapító tagja, az első három évtizedben titkára, ügyvezető elnöke, majd elnöke lettem. Szolgálatunkat mindig a hazai egyház iránti szeretet motiválta, még akkor is – sőt talán éppen akkor leginkább –, amikor esetenként kritikát fogalmaztunk meg.
Alighanem mindannyian tudnánk példákat felhozni arra, hogy egészen máshol kötöttünk ki, mint ahova készültünk. Viszont ilyenkor is a Krisztus-követés következményével kell számolni, azaz vállalni az adott helyzetet. Valahogy úgy, ahogyan a próféták tanácsolták sorstársaiknak a babiloni fogság idején: építsetek házat, rendezkedjetek be, éljétek hiteteket, tartsátok meg szokásaitokat! Ez a gondolkodás határozta meg mind a korábban külföldre kerültek, mind pedig a velem együtt Nyugatra jöttek életét.
Meghatározta, de úgy, hogy mi sem szűntünk meg „Jeruzsálem” felé tekinteni, azaz hazánkat és egyházunkat nem felejtettük el. A távolság és a határok ellenére is mindig részei maradtunk. Érzésben, tudatban, teológiai gondolkodásban.
Pátkai Róbert