Kö­zép-eu­ró­pai élet­utak 3.

Hozzászólás a cikkhez

Ha ar­ra a kér­dés­re kel­le­ne vá­la­szol­nunk, hogy mi kö­ti össze a can­ter­buryi ér­se­ket a Ma­gyar Köz­tár­sa­ság el­nö­ké­vel, alig­ha­nem ta­nács­ta­la­nul néz­nénk ma­gunk elé. Akik is­me­rik Pát­kai Ró­ber­tet, ta­lán könnyeb­ben meg­vá­la­szol­hat­nák a ta­lá­lós kér­dést: mind­két méltóság ér­dem­ke­reszt­tel tün­tet­te ki az Ang­li­á­ban élő evan­gé­li­kus lel­készt. Az alábbiakban ő idézi fel eddigi életútját.

Né­meth Lász­ló az élet szo­ká­sos ke­rü­lő­jé­nek ne­ve­zi a szü­le­tés és a ha­lál kö­zöt­ti időt. E „ke­rü­lő” kez­de­te ese­tem­ben 1930. de­cem­ber 2. A het­ven­nyol­ca­dik ka­nyar után nyil­ván­va­ló, hogy az út vé­gé­hez kö­ze­le­dem. És ezt nem re­zig­nál­tan, szo­mo­rú­an mon­dom, mert – Is­ten lát­ja lel­kem – so­ha nem fél­tem a ha­lál­tól. Per­sze nem tu­dom meg­ítél­ni, ta­lán vál­lal­ni sem az ak­ko­ri ma­ga­mat, de re­mény­ke­dem ab­ban, hogy az evan­gé­li­u­mi tar­ta­lom, amely ke­reszt­sé­gem óta a kon­fir­má­ci­ó­mon és az or­di­ná­ci­ón át hor­do­zott, elég erőt ad majd ah­hoz, hogy az „át­me­ne­tet” szí­ve­sen vár­jam. Va­la­hogy úgy, aho­gyan er­ről Sza­bó Jó­zsef né­hai püs­pök írt egyik ver­sé­ben: „Kül­ső em­ber vé­nü­lé­se, / Bel­ső em­ber épü­lé­se, / Is­ten elé ké­szü­lé­se, / Bol­dog ha­za­ér­ke­zé­se.”

Nos, mi is fért be­le az én ed­di­gi „ke­rü­lőm­be”? A har­min­cas évek rossz gaz­da­sá­gi vi­szo­nyai, majd a há­bo­rú vi­szon­tag­sá­gai el­le­né­re is bol­dog­nak mond­ha­tom a gyer­mek­ko­ro­mat. Szű­kebb pát­ri­ám­ból, Bé­kés­csa­bá­ról 1940-ben Er­dély­be, Szász­ré­gen­be ke­rül­tem szü­le­im­mel és két fi­a­ta­labb test­vé­rem­mel. Apám új ál­lá­sa ké­nyel­mes éle­tet biz­to­sí­tott a csa­lád­nak 1944 őszé­ig, a há­bo­rú ot­ta­ni be­fe­je­zé­sé­ig. Ak­ko­ri éle­te­met má­ig ha­tó­an há­rom té­nye­ző ha­tá­roz­ta meg a csa­lád ter­mé­sze­tes be­fo­lyá­sán túl: az egy­há­zi kö­zös­ség, a cser­ké­szet és a le­ven­te­moz­ga­lom.

1. szep­tem­be­ré­ben vissza­te­le­pül­tünk Bé­kés­csa­bá­ra. Itt érett­sé­giz­tem 1949-ben a ko­ráb­bi evan­gé­li­kus, majd ál­la­mo­sí­tott gim­ná­zi­um­ban. Idő­köz­ben csa­lá­di tra­gé­di­át je­len­tett, hogy szü­le­im el­vál­tak, mi hár­man édes­anyánk­nál ma­rad­tunk. Ezt kö­ve­tő­en fel­vé­telt nyer­tem a Sze­ge­di Or­vos­tu­do­má­nyi Egye­tem­re.

Meg sem kez­dett or­vo­si kar­ri­e­rem­nek az ve­tett vé­get, hogy hit­ok­ta­tóm (ko­ráb­bi cser­kész­pa­rancs­no­kom) egy evan­gé­li­zá­ci­ós al­ka­lom­ra hí­vott az­zal, hogy jöj­jek fel­ügyel­ni ka­masz­ko­rú fi­úk­ra. Vál­lal­tam, nem is sejtve, hogy ez a hét éle­tem irány­vál­toz­ta­tá­sá­nak ide­je is lesz. Ha­za­tér­ve, ka­to­li­kus anyám egyet­ér­té­sé­vel és tá­mo­ga­tá­sá­val, je­lent­kez­tem a sop­ro­ni evan­gé­li­kus teo­ló­gi­ai fa­kul­tás­ra. Má­ig is val­lom, hogy a meg­té­rés, vagy­is az, hogy va­la­ki­nek a szí­vé­ben Jé­zus meg­szü­le­tik, úgy tör­té­nik, mint Urunk in­kar­ná­ci­ó­ja. Em­be­ren ke­resz­tül, Szent­lé­lek ál­tal.

Az öt­éves ta­nul­má­nyi idő alatt meg­él­tük, hogy a fa­kul­tás a ha­tár­sáv­ból Pest­re köl­tö­zött, va­la­mint hogy az egy­ház és a teo­ló­gia ve­ze­té­sé­ben is erős po­li­ti­kai bal­ra­to­ló­dás ment végbe. Né­hány hó­nap­pal a teo­ló­gi­á­ra ke­rü­lé­sem után meg­halt édes­anyám; hár­man, test­vé­rek el­vesz­tet­tük a leg­drá­gáb­bat, egye­dü­li tá­ma­szun­kat. Ta­nul­má­nya­im foly­ta­tá­sá­hoz Ke­mény La­jos püs­pök­he­lyet­tes­től és Kar­ner Ká­roly dé­kán­tól se­gélyt kap­tam, és a bé­kés­csa­bai gyü­le­ke­zet öt éven át ha­vi száz fo­rint tá­mo­ga­tás­ban ré­sze­sí­tett.

1. jú­ni­u­sá­ban De­zsé­ry Lász­ló püs­pök ava­tott lel­késszé, és a Pest me­gyei Irs­ára ne­ve­zett ki es­pe­res­sé­gi se­géd­lel­kész­nek Válint Já­nos es­pe­res mel­lé. Itt ért 1956-ban a ma­gyar for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc, mely­nek sze­mé­lye­sen en­gem érin­tő vo­nat­ko­zá­sa az lett, hogy meg­vá­lasz­tot­tak az al­bert­irs­ai for­ra­dal­mi ta­nács, majd ké­sőbb Ceg­lé­den a já­rá­si for­ra­dal­mi bi­zott­ság el­nö­ké­vé. E két „hi­va­tal” ered­mé­nyez­te vé­gül azt is, hogy el­hagy­tam Ma­gyar­or­szá­got. No­vem­ber ele­jén Bé­csen ke­resz­tül Ang­li­á­ba ke­rül­tem az Irs­án meg­is­mert Válint Zsó­ká­val; Lon­don­ban 1957 ja­nu­ár­já­ban há­zas­sá­got kö­töt­tünk.
2. ele­jé­től hét éven ke­resz­tül csak ma­gya­rul szol­gál­tam. Ez az idő­szak a me­ne­kült­tá­bo­rok lá­to­ga­tá­sá­nak, az Ang­li­ai Ma­gyar Evan­gé­li­kus Egy­ház meg­szer­ve­zé­sé­nek és az an­gol nyelv ta­nu­lá­sá­nak idő­sza­ka volt. 1964 már­ci­u­sá­ban az­után meg­vá­lasz­tot­tak Lon­don egyet­len (!) an­gol nyel­vű evan­gé­li­kus gyü­le­ke­ze­té­be lel­kész­nek. A ma­gyar nyel­vű gyü­le­ke­zet pász­to­ro­lá­sát majd negy­ven éven ke­resz­tül „sza­bad” időm­ben, té­rí­tés nél­kül vé­gez­tem. Emel­lett kö­zel két év­ti­ze­den át he­ti rend­sze­res­ség­gel szer­kesz­tet­tem a Lu­the­ran Ho­ur ame­ri­kai evan­gé­li­kus rá­dió­misszió adá­sa­it.

Há­lás va­gyok Urunk­nak, hogy adott erőt a te­vé­keny­ség­hez, mely­hez mind­két gyü­le­ke­zet­ben nagy­sze­rű se­gí­tő­ket is kap­tam. E vo­nat­ko­zás­ban há­lá­val és szí­ve­sen em­lí­tem meg fe­le­sé­ge­met, Zsó­kát, aki le­mon­dott gyógy­sze­ré­szi ál­lá­sá­ról, hogy gyer­me­ke­ink­nek min­dig se­gít­sé­gük­re le­gyen, és en­gem a gyü­le­ke­ze­tek szol­gá­la­tá­ban tá­mo­gas­son.

Ez idő alatt az Ang­li­kán Egy­ház­zal – ko­ráb­ban alig­ha ta­pasz­talt – ko­moly kap­cso­lat ala­kult ki. Meg­hí­vá­som­ra elő­ször lá­to­gat­ta meg az evan­gé­li­ku­so­kat a can­ter­buryi ér­sek Ro­bert Run­cie sze­mé­lyé­ben. Ez Lu­ther szü­le­té­sé­nek öt­szá­za­dik év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból tör­tént, 1983 no­vem­be­ré­ben. A Run­cie-t kö­ve­tő ér­sek, Ge­or­ge Ca­rey 1998-ban Szent Ágos­ton-ke­reszt­tel tün­te­tett ki – mint nem ang­li­kánt el­ső­ként –, jól­le­het azért, mert az ang­li­kán és a lu­the­rá­nus egy­há­zak kö­zöt­ti jó vi­szony ki­ala­kí­tá­sá­ban sze­re­pet vál­lal­tam.

A Kül­föl­dön Élő Ma­gyar Evan­gé­li­kus Lel­ki­gon­do­zók Mun­ka­kö­zös­sé­ge (KÉ­MELM) 1957–58-ban for­mál­ta és töl­töt­te meg tar­ta­lom­mal a szer­ve­zet kon­túr­ja­it. A mun­ka­kö­zös­ség­nek ala­pí­tó tag­ja, az el­ső há­rom év­ti­zed­ben tit­ká­ra, ügy­ve­ze­tő el­nö­ke, majd el­nö­ke let­tem. Szol­gá­la­tun­kat min­dig a ha­zai egy­ház irán­ti sze­re­tet mo­ti­vál­ta, még ak­kor is – sőt ta­lán ép­pen ak­kor leg­in­kább –, ami­kor ese­ten­ként kri­ti­kát fo­gal­maz­tunk meg.

Alig­ha­nem mind­annyi­an tud­nánk pél­dá­kat fel­hoz­ni ar­ra, hogy egé­szen más­hol kö­töt­tünk ki, mint aho­va ké­szül­tünk. Vi­szont ilyen­kor is a Krisz­tus-kö­ve­tés kö­vet­kez­mé­nyé­vel kell szá­mol­ni, az­az vál­lal­ni az adott hely­ze­tet. Va­la­hogy úgy, aho­gyan a pró­fé­ták ta­ná­csol­ták sors­tár­sa­ik­nak a ba­bi­lo­ni fog­ság ide­jén: épít­se­tek há­zat, ren­dez­ked­je­tek be, él­jé­tek hi­te­te­ket, tart­sá­tok meg szo­ká­sa­i­to­kat! Ez a gon­dol­ko­dás ha­tá­roz­ta meg mind a ko­ráb­ban kül­föld­re ke­rültek, mind pe­dig a ve­lem együtt Nyu­gat­ra jöt­tek éle­tét.

Meg­ha­tá­roz­ta, de úgy, hogy mi sem szűn­tünk meg „Je­ru­zsá­lem” fe­lé te­kin­te­ni, az­az ha­zán­kat és egy­há­zun­kat nem fe­lej­tet­tük el. A tá­vol­ság és a ha­tá­rok el­le­né­re is min­dig ré­szei ma­rad­tunk. Ér­zés­ben, tu­dat­ban, teo­ló­gi­ai gon­dol­ko­dás­ban.

Pát­kai Ró­bert

::Nyomtatható változat::