Jó nekünk itt…?
Egy elmélkedés margójára
Meghatódva és elgondolkozva olvastam az Útitárs 2008/4. számában megjelent, Jó nekünk itt című cikket Szűcs Petra tollából. A cikk rámutat arra az általános emberi hibára, hogy általában jobban szeretünk panaszkodni és elégedetlenkedni, mint felismerni és értékelni életünkben a jelen áldásait. Az elmélkedés az Úrral való közösségben megélt „itt és most” jelentőségére irányítja az olvasó figyelmét.
Ez az írás engem nyár óta foglalkoztat. Talán éppen azért, mert magamra ismertem benne. Nyolc éve teológiai ösztöndíjjal kerültem Norvégiába. Az oslói teológiai fakultás a tanulmányok mellett egy mély barátságot is adott nekem. A barátságból szerelem, majd házasság lett. Ma férjemmel, Peterrel és két gyermekünkkel, Isabelle-lel és Nicolasszal a Drammen- és az Oslo-fjord közé benyúló félszigeten élünk, és végzünk szolgálatot négy helyi gyülekezetben. „Jó nekünk itt most” – akár ezt is mondhatjuk.
Itteni életem során soha nem kérdőjeleztem meg azt a tényt, hogy az Úr vezetett el erre a hideg, fjordokkal átszelt, misztikus északi tájra. Meggyőződésem, hogy az Úr szólt hozzám azon a ködös, lehangoló februári reggelen, amikor először hallottam a teológiai ösztöndíj lehetőségéről az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Tudom, hogy az Úr mutatta meg az utat abba a gyülekezetbe, ahol a férjemet megismertem, s hogy az Úr erősített meg azon elhatározásomban, hogy az ő szülőföldjén telepedjem le, és ott kezdjük el közös életünket és szolgálatunkat. A számtalan áldás is, amely ezt a közös életutat kíséri, ennek a bizonyítéka.
Vannak azért apró szívfájdalmaim, amelyek az idő múlásával hol felerősödnek, hol elhalványulnak. Az első években az fájt a legjobban, hogy többet nem fogom Petőfit és Aranyt tanítani. (A szerző magyar–hittan szakos tanár. – A szerk.) Hiányzott a fasori gimnázium, egykori iskolám és pályakezdésem színhelyének szellemisége. Gyermekeink születésekor szomorúsággal töltött el, hogy édesanyámék nem kísérhetik figyelemmel e két parányi embercsodának a fejlődését.
Az identitás megőrzése örök téma. Asszimilálódni, elfogadtatni magunkat egy, a mienktől teljesen eltérő, más értékeket képviselő társadalomban, de egyszersmind megőrizni magyarságtudatunkat, a történelem, a kultúra, a nyelv iránti elkötelezettségünket… Az ember olyan görcsösen szeretne „közéjük” tartozni, s mégis olyan büszke éppen arra a különbségre, amely elválasztja őt „tőlük”!
Nem könnyű összecsomagolni és ideiglenesen szögre akasztani azt a tudást és szakmai tapasztalatot, amelyre addigi életpályánk során szert tettünk, s újra elindulni a lépcső legalsó fokáról, a nyelv elsajátításától fölfelé haladva lépésről lépésre. Mostanság azonban mégis a norvég államegyház teológiájának és gyakorlatának változását figyelem a leginkább összeszorult szívvel, vagyis azt a magatartást, amely a multikulturális és vallási sokszínűséget – vagy vallástalanságot – mutató társadalom igényeihez igazodni próbál.
Ennek egyik legszembetűnőbb jele az egyházak és az iskolaügy viszonyának a megváltozása. Mára számos keresztény tradíció – mint például az asztali áldás – éppen az említett okokból szorult ki az iskolák hétköznapi életéből. A minap mesélte a férjem, hogy megkereste őt a helyi iskola igazgatója, és tárgyalásokat kezdeményezett vele arról a kérdésről, hogy az iskolák számára meghirdetett karácsonyi istentiszteleten ne hangozzék el sem az Apostoli hitvallás, sem pedig a Miatyánk. De számomra éppoly megdöbbentő, hogy egy lelkész egy konfirmációs oktatást bevezető szülői értekezleten elnézést kér e kettő elmondása előtt azoktól, akik nem tartják magukénak hitünk fundamentumát és az Úrtól tanult imádságot. Sőt továbbmegyek: a fiatalok ma már választhatnak egyházi és polgári konfirmáció között!
A liberalizmus szélsőséges megnyilvánulásai szintén a nyugtalanító tényezők közé tartoznak. Egyre jellemzőbb az egyházon belül is, hogy bizonyos szexuális beállítottságú csoportok a Biblia üzenetét megmásítva jogokat követelnek maguknak mind a magánélet, mind pedig a szolgálat terén. A teremtettség az ő megközelítésükben megelőzi a Teremtőt, az ember önös vágyai pedig Isten igéjét. Hol van a határ? Mi jöhet még? Be kell vallanom, hogy nekem ebben a közegben hiányzik az otthoni konzervatív, a tradíciókhoz és az igaz tanításhoz még hűen ragaszkodó egyház gyakorlata.
Hiányok, amelyek panaszra, elégedetlenségre indítanak. Mindenki tud hozni példát erre a saját életéből. Én mégis azt hiszem, hogy ezek a bizonyos hiányok akkor veszik át az irányítást az életünkben, amikor az Úrral való személyes, naponkénti kapcsolatunk meginog. Elmarad az elcsendesedés, az igeolvasás és az imádság. Megjelenik a félelem, az elbizonytalanodás, a sok-sok kérdés jelenlegi élethelyzetünket és egész létünket illetően.
Fájdalommentes élet nincs. A kiábrándultság, elhagyatottság, kirekesztettség, meg nem értettség érzése hozzátartozik ember voltunkhoz. Az Úr Jézus tudja, hogy mit jelent ez, hisz neki is része volt benne. „…megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett (…); megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,7–8)
Közeledik a karácsony. Vigyük bátran terheinket, életünk kisebb-nagyobb szívfájdalmait Isten önzetlen szeretetének szimbólumához, a jászolhoz! Ott fekszik benne a kisded Jézus, Isten Fia, életünk ismerője, a Megváltó. Engedjük, hogy a betlehemi csillag beragyogja az életünket, és így fényforrássá legyen mások számára is! Ez segítsen életünket az áldások, az értékek dimenziójából szemlélni. A szolgálat dimenziójából. Az üdvösség, az örök élet dimenziójából. Áldott karácsonyt!
Holby Tímea