Hozzászólás a cikkhez

Meg­ha­tód­va és el­gon­dol­koz­va ol­vas­tam az Úti­társ 2008/4. szá­má­ban meg­je­lent, Jó ne­künk itt cí­mű cik­ket Szűcs Pet­ra tol­lá­ból. A cikk rá­mu­tat ar­ra az ál­ta­lá­nos em­be­ri hi­bá­ra, hogy ál­ta­lá­ban job­ban sze­re­tünk pa­nasz­kod­ni és elé­ge­det­len­ked­ni, mint fel­is­mer­ni és ér­té­kel­ni éle­tünk­ben a je­len ál­dá­sa­it. Az el­mél­ke­dés az Úr­ral va­ló kö­zös­ség­ben meg­élt „itt és most” je­len­tő­sé­gé­re irá­nyít­ja az ol­va­só fi­gyel­mét.

Ez az írás en­gem nyár óta fog­lal­koz­tat. Ta­lán ép­pen azért, mert ma­gam­ra is­mer­tem ben­ne. Nyolc éve teo­ló­gi­ai ösz­tön­díj­jal ke­rül­tem Nor­vé­gi­á­ba. Az os­lói teo­ló­gi­ai fa­kul­tás a ta­nul­má­nyok mel­lett egy mély ba­rát­sá­got is adott ne­kem. A ba­rát­ság­ból sze­re­lem, majd há­zas­ság lett. Ma fér­jem­mel, Pe­ter­rel és két gyer­me­künk­kel, Isa­bel­le-lel és Nic­o­lasszal a Dram­men- és az Os­lo-fjord kö­zé be­nyú­ló fél­szi­ge­ten élünk, és vég­zünk szol­gá­la­tot négy he­lyi gyü­le­ke­zet­ben. „Jó ne­künk itt most” – akár ezt is mond­hat­juk.

It­te­ni éle­tem so­rán so­ha nem kér­dő­je­lez­tem meg azt a tényt, hogy az Úr ve­ze­tett el er­re a hi­deg, fjor­dok­kal át­szelt, misz­ti­kus észa­ki táj­ra. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy az Úr szólt hoz­zám azon a kö­dös, le­han­go­ló feb­ru­á­ri reg­ge­len, ami­kor elő­ször hal­lot­tam a teo­ló­gi­ai ösz­tön­díj le­he­tő­sé­gé­ről az Evan­gé­li­kus Hit­tu­do­má­nyi Egye­te­men. Tu­dom, hogy az Úr mu­tat­ta meg az utat ab­ba a gyü­le­ke­zet­be, ahol a fér­je­met meg­is­mer­tem, s hogy az Úr erő­sí­tett meg azon el­ha­tá­ro­zá­som­ban, hogy az ő szü­lő­föld­jén te­le­ped­jem le, és ott kezd­jük el kö­zös éle­tün­ket és szol­gá­la­tun­kat. A szám­ta­lan ál­dás is, amely ezt a kö­zös élet­utat kí­sé­ri, en­nek a bi­zo­nyí­té­ka.

Van­nak azért ap­ró szív­fáj­dal­ma­im, ame­lyek az idő mú­lá­sá­val hol fel­erő­söd­nek, hol el­hal­vá­nyul­nak. Az el­ső évek­ben az fájt a leg­job­ban, hogy töb­bet nem fo­gom Pe­tő­fit és Aranyt ta­ní­ta­ni. (A szer­ző ma­gyar–hit­tan sza­kos ta­nár. – A szerk.) Hi­ány­zott a fa­so­ri gim­ná­zi­um, egy­ko­ri is­ko­lám és pá­lya­kez­dé­sem szín­he­lyé­nek szel­le­mi­sé­ge. Gyer­me­ke­ink szü­le­té­se­kor szo­mo­rú­ság­gal töl­tött el, hogy édes­anyá­mék nem kí­sér­he­tik fi­gye­lem­mel e két pa­rá­nyi em­ber­cso­dá­nak a fej­lő­dé­sét.

Az iden­ti­tás meg­őr­zé­se örök té­ma. Asszi­mi­lá­lód­ni, el­fo­gad­tat­ni ma­gun­kat egy, a mi­enk­től tel­je­sen el­té­rő, más ér­té­ke­ket kép­vi­se­lő tár­sa­da­lom­ban, de egy­szer­s­mind meg­őriz­ni ma­gyar­ság­tu­da­tun­kat, a tör­té­ne­lem, a kul­tú­ra, a nyelv irán­ti el­kö­te­le­zett­sé­gün­ket… Az em­ber olyan gör­csö­sen sze­ret­ne „kö­zé­jük” tar­toz­ni, s még­is olyan büsz­ke ép­pen ar­ra a kü­lönb­ség­re, amely el­vá­laszt­ja őt „tő­lük”!

Nem könnyű össze­cso­ma­gol­ni és ide­ig­le­ne­sen szög­re akasz­ta­ni azt a tu­dást és szak­mai ta­pasz­ta­la­tot, amely­re ad­di­gi élet­pá­lyánk so­rán szert tet­tünk, s új­ra el­in­dul­ni a lép­cső leg­al­só fo­ká­ról, a nyelv el­sa­já­tí­tá­sá­tól föl­fe­lé ha­lad­va lé­pés­ről lé­pés­re. Mos­tan­ság azon­ban még­is a nor­vég ál­lam­egy­ház teo­ló­gi­á­já­nak és gya­kor­la­tá­nak vál­to­zá­sát fi­gye­lem a leg­in­kább össze­szo­rult szív­vel, vagy­is azt a ma­ga­tar­tást, amely a mul­ti­kul­tu­rá­lis és val­lá­si sok­szí­nű­sé­get – vagy val­lás­ta­lan­sá­got – mu­ta­tó tár­sa­da­lom igé­nye­i­hez iga­zod­ni pró­bál.

En­nek egyik leg­szem­be­tű­nőbb je­le az egy­há­zak és az is­ko­la­ügy vi­szo­nyá­nak a meg­vál­to­zá­sa. Má­ra szá­mos ke­resz­tény tra­dí­ció – mint pél­dá­ul az asz­ta­li ál­dás – ép­pen az em­lí­tett okok­ból szo­rult ki­ az is­ko­lák hét­köz­na­pi éle­té­ből. A mi­nap me­sél­te a fér­jem, hogy meg­ke­res­te őt a he­lyi is­ko­la igaz­ga­tó­ja, és tár­gya­lá­so­kat kez­de­mé­nye­zett vele ar­ról a kér­dés­ről, hogy az is­ko­lák szá­má­ra meg­hir­de­tett ka­rá­cso­nyi is­ten­tisz­te­le­ten ne han­goz­zék el sem az Apos­to­li hit­val­lás, sem pe­dig a Mi­atyánk. De szá­mom­ra épp­oly meg­döb­ben­tő, hogy egy lel­kész egy kon­fir­má­ci­ós ok­ta­tást be­ve­ze­tő szü­lői ér­te­kez­le­ten el­né­zést kér e ket­tő el­mon­dá­sa előtt azok­tól, akik nem tart­ják ma­gu­ké­nak hi­tünk fun­da­men­tu­mát és az Úr­tól ta­nult imád­sá­got. Sőt to­vább­me­gyek: a fi­a­ta­lok ma már vá­laszt­hat­nak egy­há­zi és pol­gá­ri kon­fir­má­ció kö­zött!

A li­be­ra­liz­mus szél­ső­sé­ges meg­nyil­vá­nu­lá­sai szin­tén a nyug­ta­la­ní­tó té­nye­zők kö­zé tar­toz­nak. Egy­re jel­lem­zőbb az egy­há­zon be­lül is, hogy bi­zo­nyos sze­xu­á­lis be­ál­lí­tott­sá­gú cso­por­tok a Bib­lia üze­ne­tét meg­má­sít­va jo­go­kat kö­ve­tel­nek ma­guk­nak mind a ma­gán­élet, mind pe­dig a szol­gá­lat te­rén. A te­rem­tett­ség az ő meg­kö­ze­lí­té­sük­ben meg­elő­zi a Te­rem­tőt, az em­ber önös vá­gyai pe­dig Is­ten igé­jét. Hol van a ha­tár? Mi jö­het még? Be kell val­la­nom, hogy ne­kem eb­ben a kö­zeg­ben hi­ány­zik az ott­ho­ni kon­zer­va­tív, a tra­dí­ci­ók­hoz és az igaz ta­ní­tás­hoz még hű­en ra­gasz­ko­dó egy­ház gya­kor­la­ta.

Hi­á­nyok, ame­lyek pa­nasz­ra, elé­ge­det­len­ség­re in­dí­ta­nak. Min­den­ki tud hoz­ni pél­dát er­re a sa­ját éle­té­ből. Én még­is azt hi­szem, hogy ezek a bi­zo­nyos hi­á­nyok ak­kor ve­szik át az irá­nyí­tást az éle­tünk­ben, ami­kor az Úr­ral va­ló sze­mé­lyes, na­pon­kén­ti kap­cso­la­tunk meg­inog. El­ma­rad az el­csen­de­se­dés, az ige­ol­va­sás és az imád­ság. Meg­je­le­nik a fé­le­lem, az el­bi­zony­ta­la­no­dás, a sok-sok kér­dés je­len­le­gi élet­hely­ze­tün­ket és egész lé­tün­ket il­le­tő­en.

Fáj­da­lom­men­tes élet nincs. A ki­áb­rán­dult­ság, el­ha­gya­tott­ság, ki­re­kesz­tett­ség, meg nem ér­tett­ség ér­zé­se hoz­zá­tar­to­zik em­ber vol­tunk­hoz. Az Úr Jé­zus tud­ja, hogy mit je­lent ez, hisz ne­ki is ré­sze volt ben­ne. „…meg­üre­sí­tet­te ön­ma­gát, szol­gai for­mát vett fel, em­be­rek­hez ha­son­ló­vá lett (…); meg­aláz­ta ma­gát, és en­ge­del­mes­ke­dett mind­ha­lá­lig, még­pe­dig a ke­reszt­ha­lá­lig.” (Fil 2,7–8)

Kö­ze­le­dik a ka­rá­csony. Vi­gyük bát­ran ter­he­in­ket, éle­tünk ki­sebb-na­gyobb szív­fáj­dal­ma­it Is­ten ön­zet­len sze­re­te­té­nek szim­bó­lu­má­hoz, a já­szol­hoz! Ott fek­szik ben­ne a kis­ded Jé­zus, Is­ten Fia, éle­tünk is­me­rő­je, a Meg­vál­tó. En­ged­jük, hogy a bet­le­he­mi csil­lag be­ra­gyog­ja az éle­tün­ket, és így fény­for­rás­sá le­gyen má­sok szá­má­ra is! Ez se­gít­sen éle­tün­ket az ál­dá­sok, az ér­té­kek di­men­zi­ó­já­ból szem­lél­ni. A szol­gá­lat di­men­zi­ó­já­ból. Az üd­vös­ség, az örök élet di­men­zi­ó­já­ból. Ál­dott ka­rá­csonyt!

Holby Tí­mea

::Nyomtatható változat::