„Min­den mi él, csak té­ged hir­det. Min­den di­csér, mert mind a mű­ved. Az­zal, hogy él, ezt zen­gi né­ked: di­csér­lek én, di­csér­lek té­ged!”

A fen­ti idé­zet, amely egy jól is­mert if­jú­sá­gi ének­ből va­ló, óha­tat­la­nul eszem­be jut­tat­ja egy ked­ves em­lé­ke­met. Va­la­mi­kor a ki­lenc­ve­nes évek kö­ze­pén tör­tént, az el­ső olyan tá­bo­ra­im egyi­ké­ben, aho­vá már nem gye­rek­ként, ha­nem „nagy­ként”, mint­egy se­gí­tő stá­tusz­ban men­tem. Per­sze ko­ránt­sem vol­tam még fel­nőtt, de te­kint­ve, hogy a tá­bo­ro­zók át­lag­élet­ko­ra tíz-ti­zen­egy év kö­rül volt, „jog­gal” gon­dol­hat­tam a ma­gam ta­lán ti­zen­hét évé­vel, hogy „bi­zony, én már nagy va­gyok itt.” Az idé­zett so­rok pe­dig nem má­sért ju­tot­tak eszem­be, mert itt vet­tem elő­ször gi­tárt a ke­zem­be a D, h, G, A ak­kor­do­kat pró­bál­gat­va, me­lyek en­nek az ének­nek a kí­sé­re­té­hez vol­tak nél­kü­löz­he­tet­le­nek. A tá­bor­ve­ze­tő, aki egyéb­ként az éne­kek gi­tá­ros kí­sé­re­tét is biz­to­sí­tot­ta a tá­bor ide­je alatt, er­re a – gyak­ran kí­vánt – ének­re min­dig át­ad­ta ne­kem a hang­sze­rét, és tü­re­lem­mel néz­te el ügyet­len­ke­dé­se­met. Ugyan­ez a tü­re­lem jel­le­mez­te a tá­bo­ro­zó­kat is: egy szó­val sem ne­hez­mé­nyez­ték, hogy ének­lés köz­ben, az ak­kord­vál­tás előtt ele­in­te öt-hat má­sod­per­cet is kel­lett vár­ni­uk, amíg ez a „gi­tá­roz­ni aka­ró lány” vég­re meg­ta­lál­ta és el­pen­get­te a he­lyes ak­kord­fo­gást.

Nem un­tat­ni aka­rom most az ol­va­sót sa­ját sze­mé­lyes tör­té­ne­te­im­mel, csak pél­da­ként ju­tott eszem­be ez az em­lék. An­nak pél­dá­ja­ként, hogy a bi­za­lom ta­lán a leg­fon­to­sabb esz­köz, amely a fej­lő­dé­sünk­ben sze­re­pet ját­szik. Bí­zott ben­nem a tá­bor­ve­ze­tő, és bíz­tak ben­nem a gye­re­kek is, hogy gya­kor­lás­sal men­ni fog. És ment. Idő­vel már csak két má­sod­per­cet kel­lett vár­ni a meg­szó­la­ló ak­kord­ra, majd flot­tul meg­szó­lalt a szük­sé­ges pil­la­nat­ban. De to­vább is me­gyek. Majd más­fél év­ti­zed táv­la­tá­ból ez a tör­té­net ne­kem az em­lí­tett tá­bor­ban be­töl­tött funk­ci­óm, ak­ko­ri hely­ze­tem me­ta­fo­rá­ja is egy­ben: „köz­tes” kor­osz­tály­ként – sem gye­rek, sem iga­zi tá­bor­ve­ze­tő nem vol­tam még ek­kor – mind­két „ge­ne­rá­ci­ó­tól” meg­kap­tam azt a bi­zal­mat, ami hoz­zá­se­gí­tett ah­hoz, hogy az­zá le­gyek, ami ké­sőbb let­tem: (re­mél­he­tő­leg má­sok sze­mé­ben is) fe­le­lős tá­bor­ve­ze­tő­vé. Fe­le­lős­ség – bi­za­lom. Bi­za­lom – fe­le­lős­ség. Tyúk-to­jás di­lem­ma? Va­jon me­lyik a fel­té­te­le me­lyik­nek? Az én ol­va­sa­tom­ban el­ső a bi­za­lom, és eb­ből ala­kul ki a fe­le­lős­ség­ér­zet.

De ho­gyan függ össze mind­ez a te­rem­tés­sel, még in­kább a te­rem­tés he­té­vel? Is­ten pél­dát ál­lít elénk: bí­zik ben­nünk. Meg­te­rem­ti an­nak a le­he­tő­sé­gét, hogy fe­le­lős, sza­ba­don gon­dol­ko­dó em­be­rek le­gyünk. Hogy mint amo­lyan „köz­tes ge­ne­rá­ció” az ő mun­ka­tár­sai le­gyünk. Hogy fe­le­lő­sen bán­junk a ránk bí­zot­tak­kal. A ránk bí­zott em­be­rek­kel, a ránk bí­zott ter­mé­sze­ti ér­té­kek­kel. De szé­pen is hang­zik mind­ez! Még­is mind­nyá­jan érez­zük, hogy „ki­lóg a ló­láb”, ez na­gyon nincs így. És mi­ért nem? „Min­den rossz oka a bűn, amely meg­ront­ja az em­be­ri éle­tet. Ezért imád­ko­zunk így: sza­ba­díts meg a go­nosz­tól.” Könnyű len­ne most min­dent a Kon­fir­má­ci­ói ká­té­ból egy­kor jól meg­ta­nult szö­veg­rész­let­tel ma­gya­ráz­ni (lásd 44. kér­dés: Mi­ért van a vi­lág­ban be­teg­ség, ín­ség, há­bo­rú, ha­lál, ha Is­ten gond­ját vi­se­li?), és min­dent a bűn­re, a sá­tán­ra fog­ni. Ma­gam nem ked­ve­lem a vi­lág ef­fé­le po­la­ri­zá­lá­sát, mert az ilyen gon­dol­ko­dás, ér­zé­sem sze­rint, a sa­ját fe­le­lős­sé­gün­ket akar­ja ki­seb­bí­te­ni.

Be kell lát­nunk: nem tu­dunk min­dig fe­le­lős ma­ga­tar­tás­sal vá­la­szol­ni Is­ten bi­zal­má­ra. Nem azért, mert min­den­áron bűnt akar­nánk el­kö­vet­ni, ha­nem azért, mert sok­szor mi ma­gunk sem tud­juk, hogy mi a he­lyes út. Gon­dol­ko­dó em­be­rek­ként nem te­het­jük meg, hogy az „ok-oko­za­tok” út­vesz­tő­jé­ben ne re­la­ti­vi­zál­junk bi­zo­nyos bű­nö­ket (még ak­kor sem, ha el­fo­gad­juk azt a lu­the­ri té­zist, mi­sze­rint Is­ten a bűnt el­íté­li, de a bű­nöst sze­re­ti!), ugyan­ak­kor még­is gá­tat kell szab­nunk a vi­lág ön­pusz­tí­tá­sá­nak. Le­het­sé­ges len­ne ez? Ha más­ként nem is, de ten­den­ci­a­ként ta­lán igen. Ha kö­vet­jük a bi­za­lom mo­dell­jét. Il­let­ve csak ak­kor le­het­sé­ges, ha a bi­za­lom mo­dell­jét kö­vet­jük. Mert csak en­nek a ré­vén vá­lunk fe­le­lő­sen cse­lek­vő, sza­bad em­be­rek­ké. Ahogy Au­gus­ti­nus fo­gal­maz: „Sze­ress, és tégy, amit akarsz!”

Sza­bad em­be­rek­ké ak­kor vál­ha­tunk, ha bel­ső kont­rol­lunk van, és nem kül­ső. Ha fo­lya­ma­tos csa­ló­dá­sa­ink el­le­né­re is – vagy ép­pen azok­ra adott vá­lasz­ként – ké­pe­sek va­gyunk „be­osz­tott mun­ka­társ­ként” bíz­ni Is­ten­ben, egy­más­ban, a te­rem­tett vi­lág­ban: ha ki­ala­kul ben­nünk a Pa­ul Ricoeur ál­tal el­ne­ve­zett „má­so­dik na­i­vi­tás” ké­pes­sé­ge. Ez a hí­vő em­ber iga­zi sza­bad­sá­ga. És per­sze fe­le­lős­sé­ge. En­nek a ké­pes­ség­nek a bir­to­ká­ban tud­juk tisz­ta szív­vel, jó lel­ki­is­me­ret­tel és a gyer­mek­kor után is öröm­mel éne­kel­ni a te­rem­tés­nek ezt a vég­te­le­nül egy­sze­rű di­csé­re­tét – amely­hez e so­rok író­já­nak ilyen­for­mán nem­csak gi­tá­ro­zás­sal kap­cso­la­tos, ha­nem tar­tal­mi él­mé­nyei is fű­ződ­nek:

„Di­csér az ég, nap, hold és csil­la­gok, fény és sö­tét, nap, éj és haj­na­lok. Di­csér a szél, fel­hő és hó­vi­har, a víz s a tűz meg­annyi tisz­ta dal­lal.

Di­csér a föld, di­csé­ri szent ne­ved, mint jó Atyánk táp­lálsz, adsz ele­delt, vi­rág, gyü­mölcs, zöld fű, fa, hegy­vi­dék, tó és fo­lyó, sík­ság és büsz­ke bérc.

A nagy­vi­lág lé­té­vel éne­kel, sza­vunk­ra vár, hogy hang­ja dal le­gyen, zeng­jük te­hát ég és föld éne­két, zeng­jük ve­lük: nagy Is­ten, ál­dott légy!”

Szűcs Pet­ra