Itthon-otthon
Tényleg világos…?
A villamos kicsit hosszabban áll a kereszteződésnél, és ahogy nézegetek kifelé, szemet szúr egy felirat a szemközt lévő lakberendezési üzlet kirakatában. A kirakatban ágyak, ágyneműk díszesen elrendezve, és az ablakon nagy betűkkel ez áll: Sunday in bed (vagyis „vasárnap az ágyban”) – természetesen angolul, mintha a reklám csak ezen a nyelven érné el a vásárlóközönséget! Ahogy nézem, eszembe jut egy régi kis gyerekvers a hét napjairól: „Hétfő hetibe, kedd kedvibe, szerda szűribe, csütörtök csűribe, péntek pitvarába, szombat szobájába, vasárnap az Isten házába!” – No persze, világos, hogy vasárnap…
A villamos elindul, és lelki szemeim előtt megjelenik a konfirmanduspapa, amint pulykavörösen kiabálja látogató lelkészének: „Hát még az egyetlen szabad napomat is tönkre akarja tenni?!” – mert a lelkész úgy gondolta, hogy milyen szép volna, ha a papa elkísérné konfirmandus fiát vasárnap a templomba…
A villamos halad tovább, és fülembe cseng kedves ismerősünk hangja: „Tudod, én Istennel a természetben találkozom… hidd el, ott sokkal jobban tudok imádkozni, mintha a templomba mennék divatbemutatóra! Kint, a szabadban semmi nem vonja el a figyelmemet az imádságról… és a friss levegő fontos az egészségemnek…”
A következő megállónál magas, szikár, szigorú arcú, idősebb hölgy száll fel, és én újra matrózblúzos, rakott szoknyás kisgimnazista vagyok Pesten a Baár–Madasban, és figyelek hittantanárnőm utasításaira: „…és lányok, a nyáron vigyétek magatokkal a Bibliátokat, és ha nincs a közelben evangélikus templom, akkor vasárnap reggel olvassatok a Bibliából!” „És ha van református templom?” – kérdezi egyikőnk. „Akkor is otthon maradsz, és olvasol a Bibliádból…” Tényleg olyan világos, hogy vasárnap… és hova…? Itt kicsit biceg az ökumené…
„Nektek könnyű – hallom katolikus ismerősöm hangját, amint hétvégi kirándulást tervezünk a fiataloknak –, ti szabadok vagyok, te magad döntesz – de értsd meg, nekünk, katolikusoknak kötelező a vasárnapi mise!” És mintha az egyházak is fontolóra vennék a vasárnapot, manapság már egy szombat esti misével el lehet intézni a vasárnapi kötelező misehallgatást. A brazíliai többmilliós városban pedig csütörtök este is volt magyar istentisztelet, hogy az egész héten gürcölő emberek a hét végén levihessék családjukat a tengerpartra, kis friss levegőt szívni… tényleg olyan világos, hogy vasárnap…?
A villamosból most földalatti lesz, bekapcsolják a világítást, és nekem eszembe jut Lipcse és a többi „keletnémet” város, ahol húsz éve gyertyás, tüntető tömeg állt még a zsúfolt templom előtt is – nem csak vasárnap! Hol van ma ez a tömeg – az újságok üres templomokról, kihaló gyülekezetekről írnak. Ha nem érdemes tüntetni, valaminek ellenállni, akkor az Isten háza sem érdekes már?
Magamba nézek: bizony, én se mondhatom, hogy egész életemben minden vasárnap templomba mentem volna. Lehet persze hivatkozni háborúra, menekülésre, kivándorlásra és egyéb akadályra, a valóságon ez nem változtat. Az érdekes az, hogy most, ha valamiért nem tudok eljutni „vasárnap az Isten házába”, hiányérzetem van, és nem elégít ki az otthoni bibliaolvasás, de még egy tévés vagy rádiós istentisztelet sem. Úgy érzem, valami hiányzik – még akkor is, ha a templomban az esetenkénti igen-igen unalmas prédikáció alatt szerteszét futnak a gondolataim, sőt az álom is megkísért! Mégis pihentebben, nyugodtabban, kiegyensúlyozottabban megyek haza, mintha követtem volna a lakberendező tanácsát, és ágyban töltöttem volna a vasárnapot…
A következő állomáson leszállok, és egyelőre abbahagyom a töprengést arról, miért is nem világos az, hogy „vasárnap az Isten házába”.
– rk –