Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Lelki táplálék

Hozzászólás a cikkhez

Kuzmics Istvánnak, a vendek apostolának szlovén és magyar nyelvű emléktáblája a surdi templom falán

Nemrégiben egy hálaadó ökumenikus istentiszteleten szolgálatra kértek fel. A győrsági általános iskolában ötven évvel ezelőtt végzett öregdiákok tartottak találkozót és úgy döntöttek, hogy istentiszteleten szeretnének hálát adni a találkozásért, a megtartatásért. A temetőből, az egykori tanárok és az előrement diáktársak sírjainak megkoszorúzása után egyenesen az istentiszteletre jöttek.

A helyi római katolikus templomban az oltár mögött állva – végignézve az őszülő halántékokon – Pál apostol szavai elevenedtek meg előttem. A sokszor idézett szeretet himnuszának utolsó sorai jutottak eszembe az elhagyott gyermeki dolgainkról, a töredékes ismeretünkről és a legnagyobb ajándékról, a szeretetről. Voltak közöttük olyanok, akik itt maradtak a faluban, naponta látják egymást, és olyanok is, akik elkerültek innen. Az biztos, hogy az együttlét óráiban az egykori ifjúságuk került a beszédtémák középpontjába, és az a kontraszt, hogy az idő mennyire eltorzította az egykor ismerős gyermeki arcokat. Akkoriban, 1954-ben a jövőtervezés volt a beszédtéma közöttük, ma pedig a visszatekintés. Kinek mit sikerült megvalósítani az egykori álmokból, vagy éppen kinek az élete volt teljes kudarc. S be kell látni, hogy az igazi leckét nem az iskolában kapjuk, hanem az élet adja. Bár én az egykori osztálytársaimmal jövőre még csak a 25 éves évfordulónkat tervezzük, úgy érzem, hogy két kényes pontja van ezeknek a visszatekintéseknek. Az egyik az, hogy mit tennék ma másképpen, ha újra kezdhetném a fiatalságomat. A másik pedig az, hogy miért nem tanultam a másik ember bűnének következményeiből, ha úgy tetszik büntetéséből? Miért kellett nekem is sokszor végigjárnom az élet iskoláját? Mi, emberek már csak ilyenek vagyunk. Egészen addig magabiztosak, amíg meg nem csap minket az elmúlás szele. Amikor szeretteink sírjai megszaporodnak a temetőben, amikor már nemcsak tanáraink, hanem egykori diáktársaink sírjára is virágot viszünk, amikor a betegségek, a fájdalmak járják át testünket, amikor gyermekeink felnőnek, és az idő eltorzítja testünket, tekintetünket. És akkor kezdi el érezni az ember, hogy az élet több, mint amire felkészítettek bennünket az iskolapadban. De több annál is, amit az én gyarló életemmel napról napra megpróbálok megélni belőle. Hiszen olyan az életünk, mint a tenger hulláma. Megszületik valahol messze a parttól, aztán egyre nagyobb és erősebb lesz, végül amikor már látszanak a part menti sziklák, számukra az maga a vég, ami aztán be is teljesedik. Egy pillanat az egész, és utána kisimul minden. És mi csak egyetlen hullám vagyunk az emberiség óceánjában. Ha még nem is látjuk, de már érezzük ezeket a bizonyos part menti sziklákat, akkor jövünk rá, hogy több az élet, mint amit mi megélünk belőle, és ez bölccsé teszi az embert. Pál apostol ezt nevezi „töredékes ismeret”-nek. Bármilyen tökéletes a tanulási módszerünk, bármilyen tudományos fokozatokat szerzünk az ismeretben ezen a földön, ez mind töredékes, mert az egész csak Isten szemszögéből látható. Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor a világban szerzett tudomány már semmit sem ér. Csak az lesz a fontos, amit Pál említ. A hit, a remény és a szeretet. Ő hangsúlyozza azt is, hogy gyermekként úgy gondolkodott és tett, mint gyermek. És bizonyára Isten valóban mennyei Atyaként tekint ma is a lázadó kamaszokra, a hittanórákról vagy a templombajárástól mentesülni (vagy menekülni) akaró gyerekekre. Legfeljebb a szülők, a példaképek hiányát lehet ekkor számon kérni. Mert aki már elhagyja a gyermeki dolgokat, annak tudnia kell, hogy több az élet, mint az Isten elől való menekülés a valónak nevezett, de mégis homályos és töredékes világba. Bátorság kell szembenézni az elmúlással. Sokan sokféleképpen látjuk az élet értelmét, de az Isten szerint való élet értelme és célja annak a megélése, amit Pál apostol hangsúlyoz. A hit, a remény és a szeretet. Ahogy telnek napjaink, egyre inkább ezek válnak igazán fontossá. A hit abban, aki legyőzte a múlandót és elhozta számunkra az örökkévalót. A hit Jézusban, akinek tanítása és életújító hatalma az elmúlt kétezer évben semmit sem inflálódott. Pál másodikként a reménységet említi mindabban, ami még ránk vár. Ez érvényes mindenkire, aki hisz Jézusban. A hit és a remény a láthatatlanban és a jövőben bízik. Pál apostol a harmadik ajándékként a szeretetet említi, mint a legnagyobbat. Azért, mert miközben a hit és a reménység passzív, úgy a szeretet aktív, amely megélhető ezen a földön. Ezt kéri számon a Mindenható, amellyel egyszer mindannyiunknak számot kell vetnünk. Hogyan éltem meg a hitemre és reménységemre épülő szeretetet? Isten iskolájában ez a legfőbb tantárgy. A visszatekintésünkben, a számvetésünkben a családi és a társadalmi életünk mellett a hitéletünket is tegyük néha nagyító alá. Jézus nem mondott le rólunk, még ha esetleg úgy is éreztük néha. Ő szeretne jelen lenni az életünkben, hogy a hitünk istenhitté, a reménységünk üdvösséggé, a szeretet pedig megélhetővé váljék számunkra. Ki tudja, lehetünk-e még így együtt Győrságon? De az biztos, hogy a megtérő bűnös részesül a színről színre látás örömében, ha majd eljön a tökéletes. Adja Isten, hogy olyan hitünk legyen, amely a földi találkozások boldog órái után ki tudja mondatni velünk azt a búcsúmondatot: „Isten velünk, viszontlátásra. Ha már nem itt, ak-kor odaát, Isten országában!”

Menyes Gyula (püspöki titkár, Győr)

Regionális hozzárendelés: Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

::Nyomtatható változat::