Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Megkérdeztük

Hozzászólás a cikkhez

Ha egy bemutatkozásnál elhangzik a munkám, szinte kivétel nélkül, csak annyi hangzik el a kezdeti meglepődés után: És hogy bírod?! Nem mindig adódik lehetőség, hogy részletesen elmondjam, nemcsak egészségügyi végzettségem teszi „könnyebbé” munkámat. Úgy érzem, az eltelt tizennyolc év alatt, kezdettől fogva őszintén tudtam kimondani azokat a mondatokat, melyeket sokan csak frázisként használnak: hogy részvétem, és együttérzésem mellett kívánom Urunk szeretetéből fakadó megvigasztalódást.

De be kell vallanom, hogy amíg személyesen ezt nem tapasztaltam meg, hogy tényleg létezik ilyen, közeli szerettünk elvesztését gyógyító vigasztalás, addig ezek a mondatok bizonyos értelemben részemről is üresek voltak. Ha valamire igaz, akkor a gyász fájdalmára bizonyosan, hogy csak az tud igazán a szenvedővel együtt érezni, aki maga is átélte már. Biztos, a kor előrehaladtával is változik az ember elmúlásról alkotott véleménye (egyre többet tapasztalatot szerez), nekem azóta nem csupán a „természet rendje”, mióta bizonyos vagyok, hogy ezzel csak egy fejezet zárul le az ember életében. Természetesen, ha a saját mulandóságom a kérdés, akkor már nem ilyen könnyű a válasz. Bizony sok a kérdés, az aggódás, de családos emberként talán természetes, ha ez a szeretteim felé irányul elsősorban. - Milyen lelki többletet tud nyújtani a gyászolóknak? Azt kell mondjam, az attól függ, milyen igénnyel lépnek be az irodámba. Bizonyára nem mondok újat azzal, hogy már az első találkozáskor vagy telefonbeszélgetéskor sok minden kiderül. Ekkor merül fel egyáltalán annak lehetősége, hogy a gyors ügyintézés és tapintat mellett igényelnek-e egy kicsit több beszélgetést, mely először praktikus tanácsok felé irányul. Mivel faluban lakunk, nem egyszer átéltem, hogy a gyászolók minden előzetes nélkül tértek a „lényegre”, és kezdeményeztek olyan beszélgetést, mely nem csak a szertartás gyakorlati kérdéseire irányult, hanem a gyász feldolgozását volt hivatott szolgálni. Tehát ha itt is lehet szakmáról és hivatásról beszélni, akkor a kérdésre az a válasz, hogy a szakmai elvárásoknak mindenképpen maximálisan meg kell felelni (ez minden foglalkozásban minimális elvárás egy keresztyén embertől), a hivatást pedig (meg)hallgatni tudásban és empátiában adhatjuk meg a munkánkra rászorulóknak. - Hogyan tudja lelkileg feldolgozni azt, hogy napról napra kapcsolatba kerül a halállal? Biztos, hogy ennyi év alatt egyfajta „rutin” is segíti az embert, még ha küzdünk is ellene, hogy ne tegye fásulttá az embert a halál ilyen közelsége, mindennapisága. Tagadhatatlanul a legnehezebb, amikor fiatal vagy gyermek halálával szembesülve kell megfelelni az elvárható együttérzésnek, majd utána továbblépni. Ekkor is sokat segít számomra nemcsak személyes hitem, hanem egy-egy szerettét elvesztő család, gyászban is megmutatkozó hite és nyugalma. A mai napig őrzött képek előttem, amikor a halálos ágyból a körülálló családtagok imádsága – egy-egy alkalommal éneke – mellett helyezték az elhunytat koporsójába. Kevés embernek adatik meg, hogy a halállal találkozva egyből a jánosi ige jusson eszébe: „Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is él.” (Jn 11,25) Meggyőződésem, hogy ez teszi nemcsak feldolgozhatóvá, hanem elfogadhatóvá is a halál tényét.

Menyes Gyula (püspöki titkár, Győr)

Regionális hozzárendelés: Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

::Nyomtatható változat::