Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyéb

Az előző részben a Názáreti Jézus történeti személyének, az Isten-embernek a csodálatos titkáról volt szó. Forduljunk most az ettől elválaszthatatlan másik kérdéshez: mi volt a végső oka annak, hogy Isten Fia a Názáreti Jézusban emberré lett? Annak, hogy istálló jászlában, nyomorúságban született, egész földi élete során üldözést és megaláztatást szenvedett. Végül pedig a leggyötrelmesebb kínhalált halta a Golgota keresztfáján. Miért lett Isten emberré a Ná-záreti Jézusban?

Ha röviden akarunk felelni erre a súlyos kérdésre, a Szentírás, Isten igéje válasza ez: Isten Fia a Názáreti Jézus testébe öltözve a megváltást és a szabadulást hozta el ebbe a mi bűneink és a halál által megromlott, tönk-űretett embervilágunkba.

1. A „megváltás” bibliai kifejezése mai világunkban már részletesebb magyarázatra szoruló fogalom. Vissza kell mennünk az ókorba, hogy megértsük. Az ókor világában még létezett a rabszolgák sokmilliós tábora, akik uraik, a szabad emberek tulajdonai voltak. Testükkel, életükkel és egész család-jukkal együtt! Ebből a rettenetes állapotból csak egyetlen út vezetett a szabad emberek világába: ha valaki, egy szabad ember kifizette helyettük gazdájuknak a szabadulás árát, a „váltságdíjat”. A megváltás tehát a szabad, igazán emberi élet kezdetét jelentette számukra. Így értjük meg közelebbről, mit jelent a megváltás a Szentírásban a bűn és következménye, a halál kettős rabságába került embervilág számára. Először is azt, hogy az Istentől elfordult, önző, bűnös ember sohasem csupán „üres kezekkel”, mentség nélkül áll lélekben a szent és kegyelemes Isten színe előtt, hanem Isten akarata elleni vétkeinek egyre súlyosabbra növekvő és számára jóvátehetetlen, vétkes adósságának a terhe alatt. Bűnös önzését és Isten elleni vétkeinek egyre növekvő, jóvátehetetlen adósságát ismerte föl a Szentírás egyre mélyebbre hatoló tanulmányozása közben a buzgó, ifjú Ágoston-rendi szerzetes, Luther Márton is az erfurti kolos-torban, miközben – mint maga leírja – a „pokol kínjait” szenvedte Isten akarata elleni vétkeinek sokasága és jóvátehetetlensége miatt. Mert a bűn kikerülhetetlen következménye mind az Ó-, mind az Újszövetség számtalan igéje szerint a halál és kárhozat (1Móz 2,17; Rm 6,23 stb.). Isten végtelen kegyelme, szeretete kiválasztott, mégis akarata ellen lázadó ember-teremtménye iránt azonban – ezt ismerte fel a Szentírást kutató fiatal szerzetes – csodálatos kivezető utat talált ebből a bűnös ember számára halálos zsákutcából. Először az Ószövetség türelmi idejében a próféták által megígérte, majd az „idők teljességében” – mintegy kétezer évvel ezelőtt elküldte a megromlott földi világba a saját Egyszülött Fiát, a Názáreti Jézus emberségébe öltöztetve. Az Isten-embert, aki egész földi életével, minden megaláztatásával és szenvedésével, végül pedig a golgotai keresztfa leggyötrelmesebb kínhalálával magára vette és elhordozta az embervilág bűneinek büntetését. „A bűn zsoldja a halál” – hangzott Isten ítélete már a bűneset előtt, az Éden kertjében. Ezt a büntetést, amely Isten szentsége és igazságossága miatt kikerülhetetlen a bűnössé vált ember számára, mint „váltságdíjat” Isten Fia, Jézus Krisztus vette magára, és fizette ki miattunk, helyettünk és érettünk! „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert az Isten nem azért küldte a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa” (Jn 3,16–17). Ez a Szentírás legfontosabb üzenetének a lényege minden kor minden embere számára. Ez maga az evangélium: a legcsodálatosabb „jó hír” a bűnei és a halál rabságában vergődő, útját tévesztett embervilág számára! Az elmúlt kétezer év során az egyház legnagyobb teológusai közül is különösen két teológus volt az, aki a Szentírás igéjének ezt a legfontosabb, legcsodálatosabb üzenetét és annak értelmét megvilágította a számunkra. Egyfelől a középkori egyház kiemelkedő teológusa, Canterbury angol érseke, Anselmus (11-12. sz.) főleg a „Miért lett Isten emberré?” címet viselő híres munkájával a Názáreti Jézus „helyettes elégtételéről” (satisfactio vicaria). Ennek a kiemelkedő teológiai munkának teljes, részletes fordítását és magyarázatát találjuk meg magyarul is Urbán Ernő „Krisztus keresztje” címet viselő könyvében (1941). A Canterbury-i Anselmus tanítását a megváltásról tovább mélyítő másik nagy teológus pedig reformá-torunk, Luther Márton volt. „Kereszt-teológiájával” a legmélyebbre hatoló, az evangélium lényegét feltáró magyarázatát adta Jézus megváltó művének. Ennek a „ke-reszt-teológiának” a mélyebb megismerésé-hez pedig Walter von Loewenich német teológus magyarul is megjelent „A kereszt teológiája Luthernél” című művét ajánljuk (2000, Luther Kiadó). Ebből a két híres teológiai műből tárul föl előttünk a „megváltás” igazi, teljes bibliai értelme.
2. A megváltás, a Názáreti Jézusnak, Isten Fiának „helyettes elégtétele” bűneinkért azonban nemcsak Isten iránti vétkes adósságunk egyre növekvő súlyától mentesít. Hanem ezzel együtt elhozza a megszabadulást a bűn kikerülhetetlen következményei alól is. Közelebbről a szabadulást a „bűn zsoldjától”, a haláltól. Annak mindhárom formájában: a lelki haláltól, a testi haláltól és az örök haláltól, a kárhozattól. A „bűn zsoldja”, vele járó kikerülhetetlen büntetése először is a lelki halál. Mert Isten nélkül elszakadunk az Élet Forrásától és az emberi élet teljességétől. Lelkileg már halottak vagyunk itt a földi életben is – hirdeti Jézus igéje, tanítja Pál apostol is (Mt 23,27; Lk 9,60; Ef 2,1-2 stb.). A bűn legelső következménye, büntetése ez a kikerülhetetlen belső megromlás az Isten nélküli életben, az a „lelki halál”: az erkölcsi értékek teljes elvesztése, az önzés, a gyűlölet, a szeretetlenség embertársunk iránt. Nemcsak személyes életünkben, hanem az emberi közösségekben is, a családtól a társadalom életén át a népek világáig, az emberi élet minden területén. Az emberi életnek az a megromlott formája, amelyből hiányoznak az igazi belső, lelki értékek, az igazi öröm és boldogság. A bűn büntetése, a „bűn zsoldja” ezt követően a testi halál, földi életünk rövidsége, szüntelen félelme és rettegése a közeledő végtől, a „halál felé tartó létezés” (Sören Kierkegard dán evangélikus lelkész). Sem a materialista, sem az idealista, sem a modern egzisztencialista tudományos és filozófiai gondolkodás nem tud igazi, kielégítő magyarázatot adni a testi halál súlyos kérdésére, és megszabadítani annak életrontó, egész földi létünket megkeserítő rettegésétől. „Felejtsük el a halál közeledését, és koncentráljunk kizárólag a jelenre földi életünkben” – legföljebb ilyen „jó tanácsot” tud adni minden reménység nélkül a modern emberi tudomány és a gondolkodó értelem. Tehát valójában nincs semmilyen válasza a testi halál félelmére, szüntelen belső rettegésére. Legvégül pedig elkövetkezik majd a „bűn zsoldjának”, büntetésének harmadik formája is, az Istent mindvégig megtagadó, megbocsátó kegyelmét, szeretetét visszautasító bűnös ember számára. Ez az „örök halál”, a kárhozat, Isten végső ítélete a bűn fölött. A Szentírás igéje szerint ez az „örök halál” nem pusztán valamilyen végső meg-semmisülés, a „nirvána” tudat nélküli álla-pota. Hanem az Isten nélküli örök létezésnek számunkra elképzelhetetlen gyötrelme. Befejezésül: az emberi bűn, az Isten jó és szent akarata elleni lázadás, evilági és örök következményeiről szóló bibliai igék, Jézus és az apostolok igéi, minden bizonnyal a legsúlyosabb igazságai Krisztus-hitünknek! Bármilyen nehéz is szembenézni velük, mégsem hallgathatunk róluk sem a gyülekezeti igehirdetésben, sem az egyház teológiai, „tisztán és igazán” tanításában. Mert Isten teljes igéjének ez a kikerülhetetlen üzenete a „hármas halálról”, a lelki, a testi és az örök halálról, csak ezen a félelmes háttéren válik igazán evangéliummá. Tehát a legnagyobb örömhírré a Názáreti Jézus megváltó és szabadító kereszthaláláról, feltámadásáról és végső ítéletéről fölöttünk, sorsunkról az örökkévalóságban!

(Folytatjuk: Jézus Krisztus,a Próféta, a Főpap és a Király.)

Dr. Nagy Gyula (ny. ev. püspök, Budapest)